Irodalmi Szemle, 1981

1981/10 - KRITIKA - Rákos Péter: Két haza között

észrevételeikből tudjuk, hogy a két haza nemzeteinek ismerkedése, pozitív és negatív kölcsönhatásaik az évszázadok során sohasem szüneteltek, de annak, ahogyan ezek a fiatal magyarok a cseh nemzettel kapcsolatba kerültek, nincs a korábbiakban előzménye. Kínálkozik összehasonlításul a képzet, hogy hiszen a szlovákság éppúgy alá volt vetve a történelmi Magyarország uralkodó nemzetének, mint a magyarság az államfordulat után a cseheknek (azaz csehszlovákoknak?), de ne áltassuk se magunkat, se másokat: nem így volt. A Monarchia tágabb kötelékében csehek és magyarok inkább vetélkedő szomszédok voltak, a szlovák nemzet pedig annak előtte teljes egészében bele volt kalkulálva a magyar állameszmébe, de ami ennél fontosabb: szlovákok és magyarok között, s ezt inkább érzem, mint tudom, elmosódottabb a választóvonal, mint

— mondjuk — románok és magyarok között, akkor is, ma is.

Ezek a keletkezési körülmények, vagy nevezzük lelki leszármazásnak, meghatározzák a könyv hangvételét. Illendő tájékoztatnunk az olvasót arról is, hogyan nyilatkozik meg mindez a tartalomban. A Régi tüzek parázsló hamva című bevezető szakasz az Eszmélés, A valóság vonzásában, a Magyar szemmel csehek közt és Egty kezdő tanár gondjai című írásokat tartalmazza: továbbfejlesztve a címadő metaforát, azt Is mondhatnánk, hogy az első kettő (mindkettő 1978-ból) a parazsat kotorja meg, a másik kettő (1936-ból, illetve 1937-ből, némi utólagos beavatkozásokkal az időrendbe) a tüzet idézi, melynek hamuja, lám, mindmáig parázslik. A második rész címe Szavunk a világban: ez elsőül Ady és Móricz visszhangját taglalja a szomszéd népek irodalmában, két további tanulmányban pedig Költők hídja a Duna fölött címmel Emil Boleslav Lukáč fordításainak antológiáját ismerteti és Hašek Švejkjének világirodalmi rangját és konstruktív jelképességét védelmezi a Dobossynál s másoknál is már korábbról ismert állásfoglalások szellemében. Félreértés volna-e a „szavunk a világban” kifejezést a négy tanulmány jellegét tartva szem előtt úgy értelmeznem, hogy a többes szám első személy nemcsak a magyarság szavát jelenti, hanem valóban a két összerokonult haza és három nemzet közös horizontját? Az ezután következő Kettős tükör címen összefoglalt tanulmányok a kötet par excellence bohemisztikai részét alkotják, itt esik szó Bartók és Čapek kapcsolatáról, Zdenék Nejedlyről, egy Hašek hagyatékából kiadott válogatásról és Jiskra észak-magyarországi uralmának három szépirodalmi feldolgozásáról: Jósika Miklós A csehek Magyarországban című regényéről (1839), a szlovák Kubáni 1861-ben megjelent Valgatha című könyvéről és a cseh Jirásek Testvériség című regénytrilógiájáról 1898— 1909), s az összehasonlító elemzés tanulságaképpen Dobossy imponáló kiélezettséggel „álnok műfajnak” nyilvánítja a múlt századi nemzeti felajzottság jegyében keletkezett történeti regényt. Végezetül idetartozik egy rendkívül magvas (a Károly Egyetem Bölcsészkarán előadásként is elhangzott) tanulmány Húsz Jánosnak és eszméinek fogadtatásáról és tükröződéséről a magyar irodalmi és történelmi tudatban (Szent Húsz János magyar tisztelői); ez elsősorban a csehek számára érdekes, de magyarul is sokat mond. A könyv következő ciklusa talán valamennyi közt a legáltalánosabb érvényű: itt olvasható a szerzőnek a párizsi egyetem Szláv Intézetében tartott előadása a kelet-európai irodalmak összehasonlító vizsgálatának tanulságairól, s egy másik, melynek rövidebb változatát Tájházak ébredése címmel éppen az Irodalmi Szemle közölte idestova kilenc évvel ezelőtt, s amely a regionális nemzeti érzületnek világszerte meglepően terjedő — érthető és megmagyarázható, de korántsem feltétlenül üdvös és majd minden esetben megrázkódtatásokkal járó — ébredését és szítását veszi szemügyre; a kötetben ennek a tanulmánynak A nemzetiség nemzetközisége a címe, s mindkét utóbb említett írás a kötet legjobbjai közé sorolható.

Végezetül a legutolsó ciklus címe Árnyképek: zömét volt tanárokról és harcostársakról szóló nekrológok alkotják, de nemcsak az elmúlás, hanem a második világháború nyomán a magyarság iránt fellobbanó heves nacionalista gyűlölködés árnya is ott borong e cikkek fölött. Az Utószó helyett címmel és Szülőföldsirató alcímmel ellátott epilógus az említett mélabú jegyében visszakanyarodik a bevezető lapok lírájához.

Ha tartalmilag konkrétabb felvilágosítással akarnánk szolgálni (minthogy részletesebbel, bővebbel nincs ezúttal módunkban), elsőbben is fel kell rá figyelnünk, hogy a könyv, szándéktalanul és kimondatlanul bár, egy szintézis jegyeit viseli magán. Dobossy csak úgy ontja a kapcsolattörténeti anyagot; alig van a cseh—magyar irodalmi kapcsolatoknak olyan lényeges mozzanatuk, amelyről itt ne esne szó megfelelő megvilágításban s csaknem mindig valamilyen új megfigyelés vagy eszme kíséretében,