Irodalmi Szemle, 1981

1981/10 - NAPLÓ - Ordódy Katalin: Visszanézve a Vajdaságra

úgy a vakvilágba hullatom szavaim, s hiába hangzik fel a taps, nem hiszek neki. Előttem a kínai kolléga mondta el a versét, természetesen kínaiul. Ö is nagy tapsot kapott. Mikor salto mortálénk után ismét az előadók kistermében ülünk, megkérdezem tőle, miről szól a vers.

— A hegyről — felelte. — Kína legmagasabb hegyéről.

Igen, a hegy, a csúcs... Mindnyájunk legmagasabb hegye a Parnasszus. Oda tekintünk, oda igyekszünk, mert a legvonzóbb minden hegyek között. Az író annyit nő, mint amennyit sikerül rajta a magasba megtennie. De csodálatos módon ahányan csak nézik, figyelik az író útját, mindenki másként látja, másként méri, beleértve magát az írót is. Tudja az ég, hogy van ez.

Az egyik délutáni összeülésre gondolok, mikor Gion Nándor (nem tehetek róla, egész idő alatt azon tűnődtem, hogy késői leszármazottja-e egy Guillaume nevű idemenekült francia hugenottának) bevezetője után Kanizsa polgármestere, a fiatal és rátermett Bálint Rudolf mérnök a város múltjával és jelenével ismertet meg. Utána a vendégeken a sor, hogy valljanak itt szerzett benyomásaikról, beszéljenek azokról a kérdésekről, amelyek hivatásukban leginkább foglalkoztatják őket. Ahogy sorra felszólalunk, a szovjet, a kínai, a francia delegátus, majd jómagam is, valahogy a frázisok süppedő talajára tévedünk. Miféle átok ül rajtunk? Miféle beidegzett- ségek? Az ember saját magából kiindulva őszintén akar mondani valamit, s mire szavakba foglalja ... restellkedve kell arra gondolnia: si tacuisses ... A Harcosok Szövetségének fogadásán más is így gondolkodhatott, ezt legtöbbünk csöndes magába mélyedéséből sejtem.

A Tlsza-partl búcsúebéd aztán nyomtalanul elveszi szám fanyar ízét. Persze vannak kitűnő szónoki képességű írók. A kitűnő alatt azt értem, hogy az ilyen közhelyeket provokáló alkalmakkor is képesek azokat elkerülni.

A Tiszánál kötetlen csevegés folyt, meg is eredt mindenkinek a nyelve. Ide-oda ingáztunk a szabad tűz fölött nagy kondér- ban rotyogó pirosló gulyás meg az aranysárga tarhonya között, amit egy ország- gyűlési képviselő kevergetett s öntözge- tett az ízes gulyáslével nagy szakértelemre valló mozdulatokkal.

A stégen folyt a fényképezkedés. Mindenki mindenkivel meg akarta örökíttetni magát. Az ilyen helyzetek gyerekké változtatják az embert. De jók a névjegycserék, a könyvcserék, dedikációk, mert a személyes kapcsolatok kiépítése az irodalom ügyét is szolgálja!

Annyian s annyiszor vonták már kétségbe a szó értékét, néha mégis azt hiszem, minden a szavakon múlik. írók, filozófusok, politikusok szavain, s nemcsak ezekén. Egy ki nem mondott szótól vagy kimondott szótól, felhangjától, s ami mögötte lehet, sok minden függhet. Olyan lehet a szó, mint a szike, ha olykor nem is tudatosítjuk. Meg aztán... A drága Bertha Bul- csu azt írja egy helyen: „... szembe kell még nézni a legnagyobb bizonytalansági tényezővel, az emberrel, akiért az egész kulturális apparátus létrejött.” Ez az apparátus mozgatott most minket is, s nagyon jó lenne hinni: eredménnyel.

A pompás ebéd, az asztal örömei, az ízes fűszeres beszélgetés, ironikus évődés hajlamossá tesz a derűlátásra, hogy az ilyen találkozások, gondolatcserék perspektivikusan megtermik a maguk gyümölcsét. Igaz, ez nemcsak az írókon, de a mindenkori körülményeken, az adott helyzeten is múlik. Most még a szkeptikusabbak is feloldódnak.

Mi a vajdasági nemzetiségi írókkal hasonló feltételek mellett dolgozunk, ez is közelebb hoz bennünket egymáshoz. Nevek, művek válnak ismertebbé, tarkítva, dúsítva legalább a dunamenti irodalmi palettát. Arra pedig, hogy ezek nem banális szavak, hadd hozzak fel hamarjában csak két példát. Egyik Koncsol László fordítása, mely nagy érzékenységgel, finoman megmunkálva, szép kötetben tolmácsolja Víťazoslav Hronec verseit. A másik Tüskés Tibor magyar író közeljövőben, a Mladé letá kiadásában megjelenő könyve, a Magyarország.

Regényekkel eltelve ültünk hát fel a buszra, már nem a kegyelem állapotában, de némi szerzett ismeretekkel és az izga- tóbb tudás birtokában, kibontakozó elképzelésekkel és tervekkel. Hogy ne legyen a búcsú szomorú, hát vidámmá tesszük. Valahonnan vodka, szilvórium kerül elő, s körbe jár. Felhangzik a nótaszó is. Különösen a macedón dalokban bujkáló vad bánat, a bennük síró évszázadok fájdalma ragad meg.

Mellettem egy szerb költőnek, Dušan Balannak jutott hely. Szlovákul ős szerbül beszélgetünk, és — ez inkább csak az ő érdeme — meg is értjük egymást. Elektromérnök a pančevól olajfinomítóban, öt ver