Irodalmi Szemle, 1981

1981/10 - NAPLÓ - Ordódy Katalin: Visszanézve a Vajdaságra

Húsvéth képei előtt nem lehet szórakozott pillantásokkal elsétálni.

Az óriási büféasztalon is tobzódnak a színek, villog a butéliák aranya, s fokozódik a jókedv. Nevek, melyeket csak röpke percekre tart meg az emlékezetem, hogy a következő napokban annál inkább megjegyezzem. S arcok, arcok, arcok .. .

Gion Nándor feje, amelyben külön él a hűvösen, figyelmesen, a tárgyilagosság tisztaságával körültekintő szem; csak néha nevet együtt a szájjal, amely viszont erélyről, s indulatosságról is vall. Az a hír járja róla, hogy erős kezű ember. Jelenleg a Jugoszláv írószövetség elnökségi tagja. Bori Imre neves és tudós professzora az egyetemnek, vonásain hol támadó, hol védekező irónia villan. A kedélyes és határozott Viera Benková, az újvidéki szlovák rádió munkatársa, a kicsit mindig fáradt, udvarias és szigorú mércéjű Hronec, szlovák költő, a vajdasági írók jelenlegi elnöke, a csupa ideg, fiús mosolyát sosem veszítő Bordás Győző, a joviális és mindenre gondoló Urbán János, az Irótábor évtizedek óta hű krónikása Koncz István, a csöndes és visszahúzódó Hornyik György, Simin Magda, akire a találó „szomorú szemű” epitheton ornans ragadt rá, a temperamentumos és vendégszerető Ko- peczky Juszti, férjével, a humorista Ko- peczky Lászlóval, s a másik humorista, az érzékenységét rejtegető Pintér Lajos, a közvetlenség vonzó légkörét maga körül azonnal megteremtő Lévay házaspár, de lehetetlen minden arcot felsorolni. Mosolyok, gesztusok, megjegyzések, amelyekből érteni, szelektálni s amelyekhez kicsit igazodni is lehet. Óvatosabban mozgok. Idegen szem számára még láthatatlanok azok a pókháló finomságú szálak, amelyek az embereket, írókat összekötik a vonzások és taszítások, érzelmek, indulatok áramával. Önmagában véve mindenki rokonszenves egyéniség lehet. Az egyszerű képletet ki- tapinthatatlan, az egymáshoz, az irodalomhoz, a környező világhoz való bonyolult viszonyulások változtatják meg. Egyre ott- honiasabban érzem magam. A lassan kibontakozó hinterianddal visszanyerem köznapi, reális lényemet. Már nemcsak szemlélődöm, látok is valamelyest, kialakul közérzetem s beépülök a Tábor közösségébe. Cigányzenés Tisza-parti csárdában fejeződik be a nap.

Miután egymással már töfobé-kevésbé megismerkedtünk, minket ismertetnek meg az olvasókkal. Iskolákban, üzemekben,

nyugdíjasoknak, fürdővendégeknek mutatkozunk be. A soknyelvű írósereget Urbán János, szabadkai író dirigálja. Hol szerb kollégákkal, hol a magyarországi Tüskés Tiborral szerepelek, aki előtt nem ismeretlenek a pozsonyi magyar szerkesztőségek és a kiadóhivatal szobái. Járja az egész magyar etnikumot, szociográfiai vonatkozások érdeklik.

A martonosi iskolában vagy hatvan-het- ven várakozó szempár néz ránk, amitől rögvest lámpalázas leszek. Felnőttekkel szembe nézni nem annyi izgalmas dolog. Először a gyerekek nyújtják át ajándékaikat. Zenélnek asztali citerán, kórusban énekelnek és szavalnak. Zenélő gyerekeket hallgatva mindig ellágyulok. Talán mert a zselizi templomfreskók sok száz éves angyalai jutnak eszembe, mintha az ő kopott hangszereik kapnának ilyenkor dimenziót, s a hangok időn és távolságon átsuhariva jutnának el hozzám.

De nemcsak ilyen testetlen élményt nyújtanak: régi szláv szokást követve átnyújtják a kenyeret és a sót is. De milyen kenyeret! Rózsapiros, illatos, étvágyger- jesztően megrepedezett veknit, legalább öt kilósat. Mint csoportunk egyetlen nőtagjának, nekem jut a megtiszteltetés, hogy átvegyem. Szívemhez szorítom a nagy szakajtót, ki sem látok mögüle. A helyzet komikus, mindnyájunkat nevetésre fakaszt.

A tanító néni előző nap a lelkére kötötte a pék kisfiának, hogy szépen kéri apukát, süssön másnapra egy csinos kis cipót. A gyerkőc át is adta az üzenetet, de a papa méltatlankodva jelentette ki: csak nem fog szégyenszemre spórolni az írókon, hogy a híres jó bácskai lisztből majd valami nyavalyás kis cipót süssön nekik.

Aztán egy délután váratlan ajándék: csak estére van program. Boldogan nyújtózom s merülök el a fürdő hatalmas medencéjének éppen csak langyos vizében. Súlytalanság, tompán átszűrődő hangok, a nemlét illúziója, a tudat semmibe menekülése.

A biológiai óra azonban nem áll meg. Egyre hangosabban ketyeg bennem, ébreszt, jelzi, vissza kell térjek, ahová szívesen is térek vissza, kipihenten, fölüdülve. Nemsokára kezdődik a gálaest. Idén a költészet jegyében. Mivel minden külföldit be akarnak mutatni a kanizsai közönségnek — rövid prózát olvasok fel. A reflektorfény vakító függönyt von elém, nem látom a nézőteret, nincs arc, szempár, amibe kapaszkodjam, elbizonytalanodva, csak