Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - Ordódy Katalin: Mediterrán széllel I. (útijegyzet)

MEDITERRÁN SZÉLLEL — I.

A vándormadarakra gondolok. A fecskék őszi, ideges cikázására, zsinatozásukra a villanydrótokon, a készülődésre, míg végül fekete felhőként elszállnak dél felé. A darvak, vadlibák méltóságteljes szárnycsapásai vagy mozdulatlan úszásuk a levegőégben oly igéző, hogy a szem még akkor is követi nyomtalan nyomukat, mikor már csak a képzelet rajzolja tűnő árnyukat a horizontra.

Ifjúkori emlékek, melyek még ma is felidézik a fájdalmas szépséges elvágyódást, a vándormadárlélek szárnybontogatását. Boldog vagyok, ha utazhatom. Repülésem nem ■oly szuverénül szabad, mint a madaraké, sokszor bukdácsolok a terhek alatt, és míg eljutok odáig, hogy arccal vágyaim irányába fordulva elindulok, erőm egy része már felemésztődött.

Az emberben működő csodálatos akkumulátor azonban hamar feltöltődik, s a Ferihegyi repülőtérrel együtt zsugorodik össze minden gond, bosszúság, kiállott fáradság. A gép szeli a levegőt, a hajó a tenger vizét. A Grúzia hatalmas fehér teste hasítja a lustán gyűrűző hullámokat, Várna beleveszik az alkonyaiba, s a korai hajnal sugarainál feltűnik a Boszporusz. Megsokasodnak a vízen a hajók, bárkák, legtöbbjükön a fehér félholdas-csillagos piros török zászlóval játszik a reggeli szél. Jobboldalt Európa, baloldalt Ázsia, s a valamikor két partot őrző vaskos, még romjaikban is tekintélyt parancsoló erődítmények, az Anadolu, illetve Rumeli Hisar. Kisvártatva feltűnik a két földrészt összekapcsoló híd elegáns fehér Ive. Többször tettem meg rajta az utat oda-vissza, -de alatta most haladok át először. Itt már ismerős a világ, Bebek, Ortaköy és Isztambul többi városrésze csöndes reggeli üdvözletei küld felém. A part még néptelen. Megjelennek a városkép dominánsai, a pompázatos dzsámik, számtalan kupolájukkal, s a reggeli hűvös szélben nyújtózkodó minaretek. Számlálom őket, számon tartom, mint zsugori a kincseit: ez a Süleymanliye, ez meg a Yenidzsámi, amott kedvencem, a Sul- tanahmet, amott meg az Ayasofya. A hegyfokon ágaskodó torony a Topkapi Sarayhoz tartozik, s előttem már az Aranyszarvon átívelő Galata-híd, állandó tarka forgatagával. Megérkeztünk hát Karaköybe, Isztambul kikötőjébe.

Hajónk fehér testére rózsás leplet hajít a reggeli nap, s a fedélzet magasából a szárazföldre kibocsátott keskeny hajólépcső mint egy véletlenül ott felejtett szürke cérna tapad a rózsaszín köntösre.

Alig néhányunknak ér itt véget a hajóút. A többség távolabbi kikötők felé tart.

A város felett pára remeg, és innét föntről szétnézve minden oly testetlen és tökéletes, akár egy óriási panoramatikus képeslap.

— Jó reggelt, város! — köszöntőm jókedvűen, s eltölt a viszontlátás felett érzett öröm. A régebbi emlékek keltette hangulatok, a képzelet rajzai, meg a feltárulkozó valóság szerencsés ötvözete nélkülözhetetlen egy boldog utazáshoz. Gondosan összeállított úti poggyász, térkép és bedekker, házipatika, de még vastag pénztárca sem tudja ezt biztosítani. Én érzékszerveim és idegeim fokozott befogadóképességét, szen- zibilitását hozom magammal. Ezt a „csomagot” a legritkább esetben érzem súlyosnak.

Megindulok lefelé a lépcsőn, odahagyva a kényelmes kis k^jütöt rózsaszín ernyős asztali lámpájával, az utasok szórakoztatására szolgáló, ámulatba ejtő különféle kibernetikus játékokat, a fedélzeti úszómedencét, a napozószékeket, az elegáns éttermet, és máris ott állok a kikötő piszkos, hepehupás macskakövein. Fülelek a reggeli zajokra, a kordák kerekének csikorgására, kikötői munkások léptei koppannak a köveken, hangOrdódy Katalin