Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai II. (tanulmány)

dolgok mögött az embert” keresi. Később a Sic itur ad astra (1963) hőse is úgy érzi, hogy „már semmi se biztos, / már minden összefolyt”, minden érték a visszájára fordult. A négyrészes költői mű záróképeiben vigasztalan kép fogad: hősét epikai helyzetben látjuk, tagjaiban „a meggyötörtek és legyőzőitek fáradtságáéval, reménytelenül, kisemmizve, szikes mező közepén, „a semmi árnyékában”. Ezekben a Bábi-versekben már tisztán kirajzolódnak a két ciklikus kötet. A Forrás éneke (1965) és a Könny a mikroszkóp alatt (1966) helyzetei, folyamatai és irányai.

Cselényi (1938) a Bordáiban ugyanúgy télinek festi a világot, mint Bábi vagy Tőzsér. „Csontos, szikár idő, ami most kinn ragyog” — intonálja hosszú kompozícióját, amelyben sorra jelenik meg a ködök uralta táj, a fehér éjszaka, dermedt fáival, „önszagú” virágaival, ordasaival. Benső táj ez, nem külső világ: az értelem „hűvös”, sőt „havas”, „fáradt, deres hajú nénikék”-et látunk „meggyötört ólomvirágokkal”, éhes telet, fagyot, üvöltő bánatot. Cselényi is romantikus még, Tőzsérnél is szertelenebb. Verseinek világát, a Bordalét is, enyhén archaizálja. A Bordal is közösségi és egyéni motívumok szintézise, program, csattanóval, ahol reményt és hitet kíván: „Jó bort, körvér búzát, telt farú szeretőt, / nagy tőgyű tehenet, sajtárszám tejelőt, / örökké dús-derűs kedvet mindenkinek” — számlálja elő vaskos jókívánságait a néphagyományok szellemében — a naiv zárlatig, amelynek naiv voltán az ismételgetés sem változtat, sőt, mintha Cselényi a kívánság naiv voltának tudatában ismételgetné: „békét világ, s hitet, hitet, hitet, hitet”. A Tavaszi énekben, amely a következő év (1958) első felében született, a világ bukolikus derűjét a hős nyugodt, erős lendülete hatja át: „Kalászos indulókkal, rónák dicséretével / köszöntött ránk e pompás tavasz, barátaim...” A hős örül, mert a természet gazdag, mert az élet megmutatja csodáit, a földek gyümölcsöt ígérnek — mert megújul a világ”. A Históriás ének (1960) világképe viszont már riasztó tűzvészek, árvizek, háború, földrengés, vörös madár az égen, „szomorú” füzek, „régenvolt táborok hosszú sora” — innen már egyenes Cselényi útja az 1961-es versekig, ahol a bukolikus háttér előtt a szubjektum meg-megtorpan. Első korszakában Cselényi hőse még hősi pályára készült, mohó életvágy, kíváncsiság, világimádat és rajongó jóremény hajszolta nagy iramban előre. Itt, ebben az 1961-es verssorozatban a hős hosszú időre elbizonytalanodik. Az Aranyföldben először visszatekint, s látja, hogy a múltja elsüly- lyedt; „Aranyföld, aranyfödd volt az ifjúságom”. A jövő is bizonytalan, sőt, annál is több: veszélyes. „Mire jutok, még nem tudom, az utak pergőtüzében állnak...” így a Morfium is, a Dombok és a Végül: a hős patthelyzetének dokumentumai. Cselényit többé nem a bizonytalanná vált jövő és nem az elsüllyedt romantikus múlt, hanem a jelen érdekli, ahova beszorult. Érdekes változás: ilyen előzmények után a még mindig fiatal költő egész sor szociográfus verset komponál: Rapszódia a bodrogközi szélről (1962), a diaszpóra és a parasztvilág átalakulásának verse; Gömör népe: a diaszpóra; Ballada a földről: a paraszti diaszpóra; Középkor: verses riport hat jellemző bírósági esetről. Fölsorolt darabjait Erők című második kötetében adta ki (1965), s nem sokkal később Párizsba ment, tanulni és tájékozódni. Amit ott majd visszatérése után írt, az Cselényi első, Erők előtti korszakának pontos formai antitézise lesz.

Tőzsér a Credo ut intellegam második részében, amelyet az Irodalmi Szemle (1962) még önálló darabként Szavak és sorok cím alatt közölt, saját szenvedéseire a család múltjában keres magyarázatot. Tőzsér belülről mutatja meg azt, ami másoknak, városiaknak egzotikus, szegénységet, verekedéseket, gyilkosságokat, s az eszközöket, amelyekkel mindezt elkövetik (bokszerek, ónosfák, bicskák). Véres élmények leltára, sorstragédiák témakatalógusa, vázlat egy megírandó tetralógiához. Tőzsér két év múlva, egy néma periódus után rendszeresen nekivág ennek az oknyomozó útnak, s amit most kezd írni, az sok szempontból más költői világot mutat.

Oj, 1964-es korszakának alapvonulata egységes és töretlen. A fordulat egybeesik irodalmunk belső integrációjával, része annak. Tőzsér első pályaszakaszának gyújtópontjában a vers alanyát látjuk egy nem felhőtlen, de bukolikus jelen időben, bizakodó helykeresés közepette. Ezt követi a lelepleződés, a hiánytudat korszaka, amikor a világ mint probléma Tőzsér verseibe nyomul. Itt, a második pályaszakasz második részében Tőzsér ismét magába süpped, és újra elveszíti a világot. Tőzsér alapjában racionalista, aki legkétségbeesettebb pillanataiban a logika és a matematika fogalmait veti harcba a világ pontos kifejezésére, definíciókban beszél, pí-er-négyzetekre, gyökvonásokra hivatkozik, logikai tézis-antitézis formulákat használ, most kénytelen elszenvedni a leg-