Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Cselényi László: A riporttól a mítoszig (esszé)

szóló például, s ezeknek a forrása nem találtató e gyűjteményben. A magyarázat: csak az említett négy írást sorolhattam be a kötetembe, legalább kétszer ennyinek nem tudtam megkegyelmezni. Annak ellenére, hogy használható részek voltak azokban is, az egészük volt vagy lompos, megdolgozatlan, mint az említett asszonyról szóló is, vagy egyszerűen torzóban maradtak. Mai poétikám szerint ezek az írások inkább használhatók, beépíthetők egy modern „szövegbe”, mint a többiek, vagy legalábbis ugyanolyan mértékben. Gondolom, a Mítosz további építkezése közben sok hasznát vehetem még ezeknek a porosodó szövegtorzóknak.

Most pedig vissza a Duna-tájra! Az első körnek, mint emlékszünk, Gömört neveztük, a Kő-országot. A harmadik a Nagyvilág-Párizs. A kettő közé eső második: a Duna-táj. Egészen pontosan Pozsony, ahol ötvenhatban kikötöttem s ahol immár, hároméves párizsi és gyakori, hosszabb-rövidebb gömöri, újabban Ipoly-vldéki tartózkodás kivételével, huszonöt esztendeje élek. Pozsony persze maga is egy mítoszra elegendő téma lenne, több évezredes történetével, római—szláv—germán—magyar határvidéken való fekvésével, minthogy azonban, sok egyéb akadály mellett, akadálya a megírásának az is, hogy egy emberéletből jó, ha egy mítoszra futja, így Pozsonyt legfeljebb beleépíthetem a második mítoszkörbe, a Duna-tájiba.

Csehszlovákiai magyar irodalmunkba beleszületett embernek aligha kell magyarázni, mit értünk Duna-táj alatt. Kossuth és Jászi, Németh László és Balogh Edgár, Ady Endre és József Attila épp eleget elmondtak már e tárgyról. A Fekete erdőtől a Fekete-tengerig húzódó Duna melletti kis népek-országok egymásra utalsága, tejtestvérisége mindig vonzó példa volt és marad. Más kérdés, hogy mennyire volt reális ez az elképzelés mint politikai program Németh Lászlónál vagy a Sarlósoknál például, s mennyiben volt csak utólagos sebtapasz, mint Kossuthtal vagy Jászi Oszkárnál. Gondolom, nem egy publicisztikai gyűjteménynek s még kevésbé egy Mítosznak a feladata újrafogalmazni- felmondani a Duna-táj-problematikát, mégsem hiszem, hogy bármelyikünket is hidegen tudná hagyni a nagy lehetőség: nem egy népnek (még kevésbé egy népcsoportnak- kisebbségnek), hanem egy tájnak, népek seregletének a mítoszát megírni. A Duna-táj mítoszát természetesen. Ez bizony megérné a fáradságot, aligha kétséges, csakhogy . .. Nem túl nagy próbatétel-e kisebbségi, csehszlovákiai magyar írónak ilyen nagy fába vágni a fejszéjét? Nem dilettáns-gyanús erőlködésbe annyi elvetélt Dunatáj-koncepció, hídelmélet, közép-európai messianizmus után? Lehet, hogy az. De ki más lenne hiva- tottabb erre, mint 'épp a két-három nép köaé szorult kisebbségi író?

És végül a harmadik kör: Párizs. A nagyvilág. Sokan és sokszor elmondották, ki kárörvendve, ki számonkérőn, hogy nem értik, miért csak ennyit profitáltam több, mint három esztendei párizsi tartózkodásomból. Vagyis gyakorlatilag semmit. Nem akarom elismételni, amit elmondottam már ezzel kapcsolatban néhányszor. Én nem azért mentem Párizsba, hogy ottani élményeimet megírjam, hanem hogy tanuljak, hogy kilábaljak véglegesnek tűnő válságomból, s ha megírok valamit ebből (ha profitálok belőle), akkor nem olyan módon, hogy útiélményeket írok, hanem összetettebben, másképp.

Igen, de mégiscsak írtam egy-két „élménybeszámolót”. Többnyire a szükség vitt rá. Hatvannégyben az, hogy az Oj Ifjúság költségén voltam két hétig francia földön, írásban kellett hát törlesztenem tartozásomat. Hatvanhatban arra jöttem haza, hogy egyik percről a másikra kicsöppentem szerkesztőségbeli „állásomból”, s jó félévig eltartott, míg újra „munkát” találtam. Ogy próbáltam segíteni magamon, ahogy tudtam: újra csak párizsi élményekkel házaltam. Ezúttal a Rádiónál. Hatvannyolc—hatvankilencben meg az Oj Szóval állapodtam meg, hogy küldök nekik párizsi tudósításokat s a honoráriumot Párizsban, frankban kapom meg. Ez két-három alkalommal meg is történt, aztán abbamaradt. [Pedig milyen jól jött az első szállítmány, szilveszterre érkezett meg, amikor már éppen egy centime-em sem volt. Nagy pénz volt az akkor számomra, egy teljes hónapot átvészeltem vele.)

Ez hát a legendája az én párizsi írásaimnak. Ezeken túl nem is írtam egy sort sem (prózában) erről, legfeljebb interjúimban-emlékezéselmben szóltam róluk itt-ott, no meg a verseimben, de hát ez más kérdés. Itt a lényeg az, hogy bármennyire más vonat- kozásúélménykörű írások is ezek, mint az előbbiek, s bármennyire ingadozó is a minőségük, mindenképpen beletartoznak az én elmúlt huszonöt esztendőmbe s így a Jelen és történelembe is, semmiképpen sem kerülhettem meg őket. Rostálni persze alaposan meg kell valamennyit, különösen az első sorozatot, hiszen azt alig két heti