Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Cselényi László: A riporttól a mítoszig (esszé)
Cselényi László A RIPORTTÓL A MÍTOSZIG Pölhös Imrének I. Miért Jelen és történelem? — kérdez[hét)i a kevésbé vagy akár jól tájékozott olvasó. Gondolom, annyi világos, hogy nemcsak azért, mert a Történelemről is akarok szólni a Jelen dolgai mellett, ez így túl egyszerű lenne. Az összefüggéseik bonyolultabbak. Arról van szó, hogy huszonöt év írásainak gyűjteményében a szövegek egy része már bizonyos mértékben történetírásnak is fölfogható. A Könyves Szabó József című riportot 56—57- ben vagy az árvízi krónikát 65-ben még mint jelent írtam meg, azóta már viszont ötvenhat is, hatvanöt is Történelemmé változott. Ám ha csak erről lenne szó, akkor megint csak szimplifikákiánk a dolgokat, mert világos: ugyanekkor igenis a történelemről írtunk. Az 1965-ös nagy árvíz, amely körül voltaképpen az egész gyűjtemény forog, gyakorló riporterként szívott magához. Az Oj Ifjúság munkatársaként tüstént rohantam le Komáromba, s egy álló hónapig ki se tettem a lábamat az árvíz sújtotta körzetből, onnan küldöztem helyszíni tudósításaimat, s éltem meg, már érett, tudatos fejjel a föltehetően utolsó nagy árvizet a Duna-tájon. Azt azonban akkor még csak nem is sejtettem, micsoda föltáratlan kincset dobott utamba e tragikus véletlen, s hogy azok a vérrel-verítékkel kiizzadt tudósítások milyen kincsesbányát jelentenek majd számomra tíz—húsz esztendő múltán. Igen, így történt. Az árvíz június—júliusban volt, én akkoriban már Párizzsal voltam telítve, október elején Indultam a „világ városába”, az árvízről teljességgel megfeledkeztem. Több mint tíz esztendő telt el (azt talán hangsúlyoznám sem kell, hogy az én magán Párizs-mitológiámon túl — milyen bonyolult évtized volt ez éppen hazánk szűkebb történetében!), amidőn 1976-ban, szinte a véletlen sugallta ösztönnel előkotortam valahonnan árvízi tudósításaimat, s újra beleolvastam egykori szövegeimbe. Aztán hirtelen ötlettel megpróbáltam egy részletét („Ma, 1965. július ötödikén, amikor ezeket a sorokat írom...) újrafogalmazni, akkorra már kikristályosodottnak vélt új stílusomban. így született meg szinte percek alatt a Tudósítás és látomás című szöveg. S a nyomában toluló árvizes emlékek. Naponta transzponáltam át egy-egy részletet, s alig tértem magamhoz, kész volt a Jelen és történeleminek az a változata, amellyel már a Krétakor utolsó ciklusát zártam. A munka neheze azonban csak ezután következett. Megvolt a gomb, de hol a kabát? A kabátot meg kellett varrni. Két irányban volt módom elindulni, immár a Krétakor megjelenésének bizonyossága által keletkezett „hogyan tovább” senkiföldjén: egyrészt a mítosz, másrészt a korrajz irányában. A mítosz természetesen fantasztikus dimenziókat ígért, ezt a lehetőséget máig is csak kezdetnek látom. Ám az is igaz, hogy én valójában nem(csiak) mítoszt akartam írni, én a kort szerettem volna megörökíteni, azt a bonyolult kort, amelyben élnem adatott 1938-tól 1970-ig, mondjuk, s ennek a kornak a fókuszában alkalmas anyagnak, megfelelő témának tűnt az árvíz. Vettem hát sorjában a többi anyagot, majd egy évtizednyi pálya írásos dokumentumait (mármint a riportjaimat), s transzponáltam át a tudósításokat látomásokká. így készült el végülis mára, 1980 nyarára a Mítosznak az a változata, melyet — majd?! — kezében tart az Olvasó (azért mondom, hogy csupán e változata, mert valóban nem a végleges — az „elképzelt” — szöveg ez még, de erről majd később). IVázlat egy hosszabb szöveghez)
