Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Bereck József: A szellem szolgálatában (elbeszélés)

ez vajmi kevésszer nyilvánult meg. Leghamarabb talán a ministrálásban, amit egyébként szívből utált. De azért kifogástalanul fújta: Konflteor Deo omnipotenti — beáte Marie szemper virgini — beáta Mikaéli arkangelo — beáto Joanna baptiszte — szanktisz aposz- tolisz Pétro et Paulo — omnibusz szanktisz et tibi páter — kvia pekkávi nimisz — kogitáciőne verbo et opere — mea kulpa — mea kulpa — mea makszima kulpa... „Ez a galvanikus érzés engem is meglódított számtalanszor a színpad vagy egy-egy alkalmi pódium irányába, sajnálatosan még abban az időszakban, amikor zsenge koromnál fogva titkolt óhajaimnak, vágyakozásaimnak — sok-sok könyörtelen, felnőtt-akarat ellenében — bizony nemigen tudtam érvényt szerezni. Csak egy kivétel akadt, nevezetesen hogy a versmondást az énekléssel rokonító s azt kizárólagosan a copfos leánykák doménumának tartó zord, reménytelenül kedélytelen tanítónk egyszer engem is besorolt a falu első közös aratásai egyikét követő majálisszerű ünnepség szavalói közé.” Hohő, írócskám, szemérmesen elhallgatjuk a lényeget; azt az irtózatos pofont, amelynek véraláfutásos nyomát két hétig hordtad a képeden? B.-ék ugyanis a kocsmával szemközt laktak, s egyszer, amikor valami részeges hőbölgés hangjaira betátotta a száját a söntésbe, az arra bicegő zord, reménytelenül kegyetlen Olivér tanító úr úgy képen törölte, hogy a mi írócskánk majd kivitte az ajtófélfát. Tehát napnál is világosabb: a sánta Olivér úr jóvátételként osztotta ki rá azt a versikét, mert nagyon jól tudta, hogy az ő nyomán Csúccsá ideges természetű apjától is megkapta a magáét. S ezek után még így folytatja: „Mondanom sem keli talán, milyen nagy meg tiszta Hetesnek éreztem ezt, mert az említett zordon — ám így, utólag meggondolva nem is olyan rossz emlékű

— alapiskolás osztálytanítónk egyáltalán nem titkolta arra vonatkozó véleményét, hogy mi, örökösen levert térdű, faragatlan falusi kölykök csak a horgászásban, a madár- fészkek gyalázatos kirablásában és a gátlástalan dinnyelopásban ütjük meg a kívánatos mércét.” Micsoda naivitás! Persze egy gyereket könnyű megtéveszteni. A bicegő Olivér ugyanis — még mindig a bűntudatán enyhítendő — ezt a Csúccsá gyereket átültette az első padba, arra számítván, hogy ha a gyerek maga nem is, szülei bizonyára érté- kalni fogják ezt a gesztust. Olivér ugyanis régi vágású tanító volt, tudta, hogy a három első padban mindenkoron a község elöljáróinak s magának a tanítónak a csemetéit illeti meg a hely. S B.-ék ezt méltányolták is: — Alapjában véve nem rossz gyerek ez a Józsi, de azért ne sajnálja a pofonokat tőle máskor se, tanító úr! „Mindennek tudatában sok-sok családi próbát kiállt szövegtudással lódultam neki az Elsőgyöpöm deszkapadlókból összetákolt emelvény lépcsőinek, s a szabálytalan közű lépcsőfokok utolsó hosszát elszámítva csúnyán hasra vágódtam — a nagy-nagy igyekezet és sedreség örökös ára — az ünneplő falunépe előtt.” Hát az tényleg ünnepelt! Zsíros szájjal falta mindenki az ingyen birkagulyást, s vedelte a bort, fütyülve az iskolások kulturális téb- lábolására a pódiumon. A féktelen jókedv estére verekedéssé fajult, s miután valaki szétrúgta Kehes nagybőgőjét, Palika bandája behúzott nyakkal elmenekült. Truman, az engedékenyebb falubeli lányok és fiatalasszonyok gyakori elcsábítója, az örökké fehér vászonöltönyben feszítő járási agitátor, több késszúrástól vérezve rendőr után üvöltözött, valaki leszakította a pódium fölé kifeszített drótot, melyen az aratókoszorú és egy sor viharlámpa függött; a szétömlő, égő petróleumtól előbb a koszorú, majd maga a pódium is lángra lobbant, s mire az ünneplők józanabbik fela nagy káromkodások közepette odavonszolta a község rozoga szívónyomókútját meg a vízzel teli lajtot, porrá égett minden. Előbb azonban még: „Föltápászkodván csak édesanyámat láttam a közönség első soraiban, ahogy szülői szégyenében eltakarja az arcát, s mire a pódium közepére értem, el is illant éterként az én megzavarod ott fejemből; megszégyenülten, lehorgasz- tott fejjel kászálódtam le az emelvényről. Sose mondtam többé verset közönség előtt, s ma, majdnem harminc évvel az említettek után mindenkit — kis- és nagyiskolásokat persza melegebb szeretettel — megtapsolok, aki elmondja az egykor belém rekedt verset.” Ez talán igaz lehet.

ENGEM MATULAI MIHÁLY DUNASZERDAHELYI ASZTALOSMESTER SAJÁT KÉT ÉRTŐ kezével készített, gondosan ügyelve a megrendelő kívánalmaira, vonalaim nemes egyszerűségére, felületeim precíz kiképzésére. így szemlátomást csinosabtxra sikerültem, mint többi társam, melyeket az iskolaszék tetszésének elnyerése után az én mintámra ugyan, de már mihaszna segédek fabrikáltak, akik csak az italozáson, az inasok bosszantásán és a közeli gőzmosoda testes nőszemélyein járatták eszüket.