Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Keszeli Ferenc: Tisztelt Tivadar! (vers)
hátán, mint a jajcei víz a vásznakon — lefolyik. Eleven sövénykoszorú sánca öleli át azt a kertet és körös körül a ház minden falából, a négy égtájra nyíló ablakok lőrésein, az Önarcképe tekint szigorún felém. A hely szelleme zizegve felröppen, de lehet, hogy én képzelem csupán, ki mint a felderítő — osonva járok erre, és megrezzenek. Bár igaz: mindig borzongva érkezem. A nyomában járok, ha nem haragszik, az ittfelejtett vásznak szagjelén. Fanyar mosollyal fotózgatom a bűnjelnek jól beillő szentképeket, a papucsformára mintázott Jézusszivét, a madonnát, a többi szenteket... Ön persze nem tudja azt, miféle szentképekről szólok én. Elmondom hát, mert Önre tartozik, az akkortájt feltámadóra, hogy hajdanán — ama békeidőnek alkonyán —, egy úr zörgetett a gácsi kapun, ki csillogó mobillal érkezett, és nyájas volt, a szelíd szavaknak remeklő mestere. Úgy bizony! A vásznakat akarta. Nem csupán látni, de birtokolni is. S hogy a ház jámbor lakóinak gyanúját elkerülje — céljáról okosan hallgatott. Ö nem kell elsietni! — ez volt a jelszava, majd türelmesen eljött többször is. Utószor szentképekkel jött — jampeclegénynek beillő Máriával. Az ön tucatnyi vászna gazdát cserélt: ahány Csontváry K. T. — annyi Ocsmándy szentkép, és ráadás gyanánt kilencven korona kápé. Persze lehet, hogy jómagam sem lettem volna szívbajos, sőt valószínű, hogy hiéna lettem volna én is: barna címerállat a műpártolás selyemzászlaján. Vádlónak ezért ne tekintsen engem, mert én az nem vagyok, csupán egy buzgó hódolat csarnokához építek betűből oszlopot. Mert hányszor kértem Önt ott a gácsi kertben: kössünk el két öszvért! Aztán gyerünk, lovagoljunk ki Libánon nagy hegyéhez, ahol az utókorra néző ajtó résében vethet egy lopott pillantást a Gácson maradt vásznak némelyikére! De Ön szótlan maradt az ablak mögött — miért? Egyedül indultam el, dacosan, mégis megtelve áhítattal, mint holmi nászutas Velence városában. Én láttam a zsákmányt kedves Tivadar! Érintenem és fotóznom tilos volt, mert hogy ez magántulajdon. Ellopnom lehet, lévén a vásznak biztosítva! De én csak fotózni jöttem, tisztelettel, és elnézést az útonálló kísérletért: közzé óhajtnám tenni e közkincseket, a belga vászon festékrétegét — íme az írás, Tivadar úrtól van engedélyem, hogy fotózható az itt lelhető vászon ... A jogutódnak mennydörgő szitkában, hátráltam bika módján az ajtó felé. Esőben értem újra Gácsra — bocsánatért, Önhöz Tivadar. Mert azt hazudtam, hogy írást adott. De Ön már nem ült az ablakok mögött, ezért bűnbánatomnak eme írásos jelét otthagytam a gácsi fák alatt. A zápor elcsendesült, a lenyugvó Nap ragyogó sugarai pálcaként törtek meg a fejem fölött, és boltözatán a keleti égnek — megjelent a jajcei szivárvány.
