Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai

gadhatatlan okokból nem 1945-ben, a háború végének és a polgári köztársaság újjáalakulásának esztendejében, hanem 1948. december 15-ben, az Űj Szó első megjelenésének dátumában jelölte meg.

Ha ezlt az átfedést elfogadnánk, azt demonstrálandó, hogy a mi fölszabadulásunk napja csak több éves késés után virradt föd, úgy ezzel az alkotmányjogi szempontból kétségtelen, de faoto azonban vitatható tétellel egyrészt a történelmi tények egész sorát figyelmen kívül hagynánk, másrészt Ily módon folytonosságot posztulálva a kor- forduló előtti és utáni szakasz közé elhanyagolnánk kisebbségi sorsunk egyik tragikus paradoxonét, nevezetesen azt, hogy míg a szlovák állam éveiben létezett magyar — részben antifasiszta szellemiségű — Írásbeliség, addig a visszaállított polgári demokratikus köztársaság minden anyanyelvi és polgárjogot megvont a csehszlovákiai magyaroktól. Ezen a paradox fordulaton túl a Fábry által deklarált 1938—1948-as irodalmi folytonosságot olyan történelmi alaptények cáfolják, mint a világháború vége, a határok megváltozása, radikális rendszerforduló, fél milliónál több magyar visszakerülése a csehszlovák állam keretébe, majd egy el nem hanyagolható számú kárpátalji töredék leválása, végül pedig egy olyan megrázó, addig példa nélküli s a nemzetiségi lét és tudat alakulására máig is kedvezőtlenül ható tény, mint a magyar nemzeti kisebbség fölszámolására — szétszórására, kitelepítésére, cseréjére, kitoloncolására és beolvasztására — tett intenzív kísérletsorozat. Számomra ezzel szemben nem kétséges, hogy a köztársaság restaurációjával és említett következményeivel kezdődött a második világháború utáni csehszlovákiai magyarság történelme, éppen ezért a harmadvirágzás kezdetét sem számíthatjuk 1945-nél későbbi időponttól, hiszen (először) a lét és a tudat, ezen belül a történelem és az irodalom egymástól elválaszthatatlanok, (másodszor) az első köztársaság és a szlovák állam magyar íróinak abszolút többsége előbb vagy utóbb Ilyen vagy olyan okból eltávozott az országból (például Győry Dezső), esetleg elhallgatott (mint Forbáth Imre) vagy műfajt változtatott (Szabó Béla], míg velük szemben a harmadvirágzás eddig befutott három nemzedéke elejétől fogva az 1945-tel kezdődő történelmi valóságot élte, ennek tapasztalatait hordozza magában, ebből építkezik, végül (harmadszor) nem létezett ugyan magyar nyelvű sajtó a háborút követő kritikus négy esztendőben, tehát a szó igazi értelmében vett irodalomról, intézményesített irodalmi életről valóban nem beszélhetünk, virágzásról („harmadvirágzás”!) még kevésbé, de a némaságban mégis született néhány irodalmi szöveg, képesen szólva kinyílt néhány virág, s mint minden virágfaj, ugyanúgy ezek a szövegek is elválaszthatatlanul jellemzőek az élesen behatárolható helyre, környezetre, talajminőségre és időpontra, ahol és amikor megszülettek. Igaz, hogy ezek a művek csak később, esetenként egy-, sőt két évtizedes késéssel kerültek a nagy nyilvánosság elé, de az 1945— 1948 közötti események idején és okán születtek, azt az időszakot magyarázzák, ezért ha történelmet és irodalomtörténetet írunk, ebben az időszakban kell nyilvántartanunk és értelmeznünk őket. Mindezek figyelembevételével a harmadvirágzás kezdetét szerintem nem 1948 februárjában vagy decemberében, hanem 1945-ben, a fölszabadulás és a nemzetiségi sorba való visszakerülés pillanatában kell keresnünk.

Győry Dezső (1906—1974) egy nagy mozgósító erejű költői pályarész végén, 1939 tavaszán a németek elől Prágából Pozsonyba menekült, de Itt sem volt biztonságban, s miután egy tizennégy részes, 378 soros kompozícióval leadta költői névjegyét a pozsonyi Esti Újság 1939-es karácsonyi számában (Magyar hegyibeszéd 1939 karácsonyán; később a mű önálló füzetben, Emberi hang címen jelent meg, s azóta így ismeretes), a szlovák fasizmus elől az akkori Magyarország területére, Beregszászba futott. Néhány versét közölte a Kelet népe, s Győry ott, Beregszászban vészelte át a felszabadulásig tartó időket. Mindjárt a front után verses üzenetet küldött pozsonyi magyar barátainak, ahol még a fasizmus volt az úr. Verse, többi akkori verséhez hasonlóan egyetlen nagy bizakodás, biztatás és — program. Át kell vészelni a poklot, írja benne, hogy a tiszta „gondolatot” győzelemre vihessék, hogy Európa, „ez a sivatag”, általuk, a költők, az „örök sors-nyelők” által termővé legyen. Pozsonyi nosztalgia is árad ebből a szövegből. Fölvonulnak benne a város jellegzetes pontjai, a Vár, a Dóm, a Zerge- hegy, a Mihálykapu, a Carlton szálló, a kávéházak és a háncs-cégéres borozó, „a szlovák poéta” (valamelyik jóbarát) törzshelye. Verseiből, verses üzeneteiből, vérségi kapcsolataiból (édesanyja változatlanul Rimaszombatban, Győry szülővárosában élt) és holtig tartó szenvedélyes ragaszkodásából arra következtethetünk, hogy vissza akart