Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Fülöp Imre: A kos története

talán azonnal visszaváltozott volna a vállalat igazgatójává. Ezt a nézetet azonban nemcsak Homolka vetette el, hanem Róbert is.

— Ugyan mit szóltak volna a motal vendégei, ha látják, hogy egy kos füléhez tartjuk a telefonkagylót? — érvelt a sofőr. — Mentőket hívtak volna, hogy vigyenek bennünket a diliházba.

— Így meg Karolina azt fogja hinni, hogy meghibbantunk — védte az igazát Garaj Ede.

— De csak addig, amíg meg nem győzik a tények. Ha meglátja a kost, minder.t megért — állította Homolka.

— Tenni kéne valamit, hogy mire hazaérünk, minden jóra forduljon — vélekedett Garaj.

— De mit?! — vesztette el türelmét az Igazgatóhelyettes.

— Valahogy vissza kellene változtatni — így a szakszervezeti elnök.

— Visszaváltoztatni... — ismételte utána Homolka —, de hogyan?

— Megvan! — csapott a homlokára a sofőr.

A másik kettő úgy várta a folytatást, mint a fuldokló a segítséget.

— Vetkőztessük le! — mondta Róbert.

— Meg akarja nyúzni az igazgató elvtársat? — kérdezte megbotránkozva a vállalat második embere.

— Csak azt akarom, hogy vesse le a bundáját — folytatta Róbert.

— Hogyan? Meg akarja kérni, hogy bújjon ki a béréből? — fordult felé csalódottan Garaj Ede.

— Nem éppen megkérni — mondta a sofőr —, de olyasmit tenni vele, amitől önként kibújik a birka irhájából.

— Mégpedig? — szólalt meg ismét Homolka.

— Megizzasztani — jelentette ki diadalmasan Polák.

Szavalt kivált Homolka találta elgondolkoztatónak.

— És hogyan? Nem hiszem, hogy lenyelné az izzasztót — mondta, hogy kifejezze: az ötlet ugyan eredeti, de végrehajtásának műszaki akadálya van.

— Más módja is akad az izzasztásnak — folytatta sokat sejtetően Róbert. — A kocsi után kötjük, hadd szedje a lábát, amíg csuromvizes nem lesz. Meglátják, örülni fog, ha levetheti a bundáját! — tette hozzá.

Ötletéért az igazgatóhelyettes ezúttal sem mulasztotta el dicséretben részesíteni Polák Róbartet.

— Furcsa bánásmód ez egy igazgatóval — emelt szót Garaj Ede.

— Csak annyira furcsa, amennyire az egész eset — nyugtatta meg Homolka. — Ha ez az egyetlen megoldás, végül is hálás lesz érte!...

Róbert kiemelte a kost a csomagtérből, szarvára akasztotta a lábairól lecsavart kötelet, majd a kocsihoz csatolta. Ezután az autó elindult utasaival. Egyre gyorsabban haladt. Hátra nézve figyelték, hogyan bírja az állat az iramot. Ám a kos lábai a vártnál hamarabb felmondták a szolgálatot. A Volga azonnal megállt, utasai villámgyorsan kiszálltak, s igyekeztek talpra állítani az állatot.

— Még kicsináljuk szegényt — szánakozott Garaj. — Ügy látom, máris kinyiffant.

— Csak segíteni akartunk az igazgató elvtárson — igyekezett megmagyarázni a bizonyítványát Homolka.

A kos újból és újból összerogyott.

Majd a csomagtartóban megpihen — vélte Róbert, és visszazöttyentette a korábbi helyére. Lábaira rácsavarta a kötelet, nehogy kiugorjon vagy kiessen a félig nyitva hagyott csomagtérből. Ha teljesen lezárják, megfulladhatna a derék jószág.

Hazafele menet Garaj egyre csak a fejét csóválta, ami Homolkát eléggé idegesítette.

— Ne félj, Garaj elvtárs! — mondta. Egyrészt azért szólította ilyen hivatalosan a szakszervezet elnökét, mert bosszantotta annak méltatlankodása, másrészt azért, mert hazafelé közeledtek. Otthon pedig Homolka igazgatóhelyettes a hivatalos megszólítás híve.

— Nem szeretnék botrányos helyzetbe kerülni — bökte ki Garaj.

— Ezt meg hogy értsük? — kapta fel a fejét Homolka.