Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - Fülöp Imre: A kos története
— Csak azt nel — vágott szavába az igazgatóhelyettes. — Örökre megsértődik! Inkább tégy úgy, mintha nem is volna kosbőrben! A javaslatot mindhárman elfogadhatónak találták. A szakszervezet elnöke felállt és úgy közeledett a koshoz, mintha a vállalat udvarán a szembe jövő igazgató felé tartana. Az igazgató, azaz a kos azonban riadtan eliszkolt. — Most mi legyen? — szólalt meg ismét Róbert. Kérdésére jó ideig nem kapott választ. — Már tudom, mit kell tennünk! — csapott a homlokára Homolka Ervin. Társai feszülten várták a folytatást. — Megvesszük a kost. Biztosan eladja a juhász, ha jól megfizetjük. A bacsa eleinte hallani sem akart üzletkötésről, mondván, hogy azt a szövetkezetben kell elintézni. Talán azért is tiltakozott, mert ellenőröknek vélte az idegeneket. Végül mégis engedett. Persze nem járt rosszul. A kos értékének háromszorosát vághatta zsebre, s az egyik kisüstis fiaskót is megkapta. Mielőtt továbbindultak, némi vita kerekedett arról, hol legyen a kos helye a Volgában. A helyettes mindenáron a hátsó ülés mellett kardoskodott, de végül belátta, hogy az mégiscsak furcsa volna. így hát a tágas csomagtartóban helyezték el az állatot, mégpedig úgy, hogy Róbert megkötözte, mert menet közben kiugorhatott volna a félig nyitva hagyott csomagtartóból. A kocsi elindult, de utasai korántsem nyugodtak meg, hiszen rejtélyükre nem találtak elfogadható magyarázatot. Sőt, számos új kérdés merült fel bennük. A fő kérdés persze az volt, hogyan került Húrban Márton, a vállalat igazgatója a birka bőrébe. Azzal mindannyian tisztában voltak, hogy csodák nem léteznek. Ezért hát megpróbáltak tudományos magyarázatot találni a szinta lehetetlen jelenségre. — Mostanában gyakran megfordult az igazgató elvtárs a vállalat kísérleti laboratóriumában — fejtette ki tudományos feltevését Homolka Ervin. — A termelés meggyorsítása érdekében egyre jobban sürgette a műbundák alapanyagának tökéletesítését. Kossá válása nem függhet össze a laboratóriumi kísérletekkel? A fejtegetés a másik kettő képzeletét is felgyújtotta. Róbert még tovább szőtte Homolka gondolatát: — Lehet, hogy a laborban tévedésből megivott egy-két decit a kísérleti anyagokból. Talán vodkának vélte a műbunda alapanyagát. — Nem buta ember maga, Róbert — ismerte el az igazgatóhelyettes. A sofőrt csavaros észjárása további igénybevételére serkentette a dicséret. — Vagy azért van állatbőrben, hogy nyíltan beszéljünk róla a jelenlétében és megtudja igazi véleményünket? így akart kihallgatni bennünket? Róbert e szavai hatásosabbnak bizonyultak, mint maga is sejtette volna. Homolka a szájához emelta mutatóujját, hogy jelezze, halkabban kell beszélni, nehogy szavaik a csomagtérben is hallhatók legyenek. — És ha a kos mégsem az igazgató? — szólalt meg hosszabb idő után a szakszervezeti elnök. — Valahogyan meg kellene győződnünk róla. — De hogyan? — vakarta meg Homolka Ervin a kobakját. — Telefonáljunk a titkárnőjének, előkerült-e az igazgató! — javasolta Garaj. — Remek! — helyeselt Homolka. — Nem messze innen van egy vendéglő — szólt közbe a sofőr. — Onnan felhívhatnánk Karolinát! Ebben maradtak. Az útszéli vendéglőbe érkezva tüstént a telefonhoz rohantak. Homolka tárcsázott, s amíg a kapcsolás létrejött, arra gondolt, hogy ha mégis ott volna az igazgató, boldogan közli vele: a telket kiválasztották. A titkárnő jelentkezett, s Homolka kérdésére kérdéssel válaszolt: „Hát nem ment magukkal az igazgató elvtárs?! Hiszen úgy volt, hogy ő is utazik, s már két napja senki sem látta.” „De ... de..nyöszörögte az, és letette a hallgatót. Homolka az otthoni hír hallatára még színtelenebbé vált. Társait is a hideglelés kerülgette. Egy falat se ment volna le a torkukon, ezért ebéd helyett inkább valami szíverősítőt rendeltek. Róbert egy kávétól remélte visszanyerni erejét. A harmadik féldeci konyak után ezúttal a szakszervezat elnökének támadt elfogadható ötlete: — Vigyünk ki egy felet az igazgató elvtársnak is!
