Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Hykisch, Anton: Mesterek (kora (regényrészlet)

nyáról, vagy éppen Besztercebányáról való. Sorra az asztalhoz járultak a Besztercéről érkazett Zimmermann Bálint elé, és vidáman vagy komolyan, nevetve vagy elszorult torokkal biztosították egymást afelől, hogy mától fogva már nincsenek egyedül. Mindenki egyért, egy mindenkiért. Ha segítünk magunkon, Isten is megsegít. Isten gyermekei vagyunk, és hulljon el a kezünktől, aki megsérti a bányavárosok bányász- testvériségeinek szövetségét, Isten országának felső-magyarországi csíráját, a bányászok, vájárok, kohómunkások, pörkölök, szénégetők, munkavezetők bérlők és vállalkozók szent konföderációját, mindazokét, akik elfogadják az evangéliumi egyenlőséget.

— Istenem, ha apám megélhette volna ezt az éjszakát — ütögette a térdét a Sarlónak nevezett Matej Sigel. A könnye felszáradt, kisimította ráncos bőrét. Jól meg kell jegyeznem ezt az arcot a hold világánál, töprengett Jorg, hogy elfojtsa nyugtalanságát. Csak néhány óra telt el alkonyat óta, amikor Staub ide vezette a hodrusi völgyekbe (megtudja a barátja, Hans Huni sorsát, megvitatjuk, mi módon segíthetnénk rajta], de a fafaragó tudta, hogy ennek még megadja az árát. Szétfoszlott az a csalóka elképzelése, hogy kívülálló maradhat.

Magával ragadta a szenvedélyes vita, hogy miként szabadítsák ki a foglyokat a sel- meci Himmelreichből. Nem utasíthatta el a segítségét, és nem hallgathatott, amikor Huniról volt szó. Fényt kellett derítenie a Sebestyén mester műhelyében kitört tűz körülményeire.

— Valamit be kell vallanunk kegyelmednek, sylti mester — kezdte el Matej Sigel.

— Kihasználtuk a műhely kegyelmét. Isten bocsássa mag, esküszöm, hogy igazat beszélek. Mi vagyunk a vétkesek. Ezért szétverem a képét mindenkinek, aki meg akarna akadályozni abban, hogy Hunit, Hančúchot meg a többieket kiszabadítsuk. Furdal a lelkiismeret, mester.

A mester előtt csak fokozatosan állt össze az egész dolog képe.

— Nincs hol összejönnünk a selmeci testvéreinkkel — magyarázta Matej. — Nos, Hans Huni egyszer azt mondta: Gyertak, fiúk, elüldögélünk éjszaka Jorg mester műhelyében. Hogy minden rendben lesz. A műhely üres, a kockázatot ő vállalja. Vállalta is, szegény... Ne félj, pajtás, kihúzunk a csávából. Gondolom, haragszik, mester. Hansra bízta a kulcsot, hát azt gondoltuk... Csendesen üldögéltünk, világot se gyújtottunk.

— A városi műhely csakugyan kapóra jött — bizonyította Staub. — Magam Is ott voltam néhány éjszaka a testvérekkel. Ha nem akad besúgó, máig minden rendben volna. Később be akartuk vallani kegyelmednek a tettünket, és maghívtuk volna magunk közé.

(Folytatjuk)