Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - Ifj, Csontos Vilmos: A legendák ködén innen
Ezzel kivezényelt vagy öt katonát, s a papot a templom falához állította. Halálsápadtan rimánkodott a pap, de nem volt kegyelem ... Elhangzott a sortűz ... Az őrmester egy papírlapra a következőket írta: „így jár mindenki, aki Kolcsak és a fehérek kiszolgálója, és a nép ellensége...” A papírt a pap mailére tűztük, s ott hagytuk a templom ajtajában. Ezekben a napokban sok hasonló hulla hevert városszerte. A váratlan rajtacsapásnak volt köszönhető a rengeteg fogoly. Mivel nem tudtak menekülni, a házaknál rejtőztek el. Több esetben a lakosság maga jelentette föl a nála bujdosó fehéreket. Volt oka rá, mivel az elmúlt hetekben, amikor azok voltak itt az urak, szabadon garázdálkodtak, raboltak, s akiről sejtették, hogy hozzátartozója a vörösöknél szolgál, azt a családot kápasek voltak kiirtani... Akik akkor bujdostak, most előjöttek, mert úgy látták, itt a megtorlás ideje... Néhány napon belül teljes nyugalom lett a városban. Újból megszervezték a vörösgárdát, és megalakították a Szláv Internacionalista Egyletet, amelyben a szlovákok, lengyelek, és mi magyarok is helyet kaptunk. Akkor már több fogolytábor föloszlott, és a magyar hadifoglyok legtöbbje ismét fegyvert fogott a vörösök oldalán. Én egyelőre nem jelentkeztem, maradtam az őrmesterem mellett, jól megértettük egymást. Az internacionalisták közé azonban gyakran eljártam, főképpen azért, hogy magyarul beszélhessek. Köztük találkoztam össze egy régi barátommal, aki Kamocsáról való volt, s Pintér Lászlónak hívták. Beszélgetéseink alatt figyelmeztetett, hogy mégiscsak közöttük volna a helyem... Fontolgattam az ajánlatot, és úgy gondoltam, hogy legalább honfitársaim kö'Zt lehetek, és előadtam kérésemet az őrmesternek. Ö hallani sem akart arról, hogy otthagyjam. Én azonban addig unszoltam, míg az első internacionalista brigádhoz kerülhettem, melynek akkor négyszáz tagja lehetett. Oj komisszáromat Dur- janovnak hívták, aki engem is jól ismert, mivel a szovjet ház védelménél a parancsnokunk helyettese volt. Rövidesen géppuskatanfolyamon vettem részt, ahol mint irányzó sikeresen le is vizsgáztam. Ez idő tájt jelent meg egy magyar újság, amelyet Kun Béla szerkesztett. Az újságnak nagy keletje volt a brigádban, egymás kezéből kapkodtuk, mert keveset kaptunk. Sok mindenről tájékoztatott, felvilágosított minket a harc jelentőségéről. Alig szoktunk össze, újabb bevetésre érkezett parancs. A tél már kiadta mérgét, s megjavult az idő, amikor elhagytuk Szaratovot. Az internacionalista egység valamennyi katonája gyalogosan vonult, csupán parancsnokunknak és beosztott tisztjeinek voltak lovai. Amikor kiértünk a városból, akkor láttam, hogy egészen komoly alakulat ez az internacionalista brigád. Nem tudtuk, hol találkozunk a fehérekkel, mivel tényleges front nem volt, s Kolcsak kozákjai rablóbandák módjára garázdálkodtak. Majdnem naponta sor került kisebb-nagyobb összecsapásra, s nekünk számottevő veszteségeink lettek, mivel csaknem állandóan lesállásaikból támadtak. Ezért egyre óvatosabban haladtunk. Bebizonyult, hogy ha közös ügyért kell harcolnia, egészen kiváló bajtársnak bizonyulnak a csehek, szlovákok, lengyelek, magyarok, románok és szerbek, mivel csak így lehetséges a győzelmük. Nyoma sem volt a nacionalista gyűlölködésnek, mint a monarchia hadseregében. Szamari város előtt egy vörös ezreddel találkoztunk, akik reánk vártak. A közös feladat az volt, hogy a Kolcsak emberei által megszállva tartott várost szabadítsuk fel. A fehérgárdisták számbelileg fölényben voltak, ezt azonban a támadás előtt nem sejtettük. Arra kevésnek bizonyult az erőnk, hogy a várost bekerítsük, ezért a két parancsnok úgy határozott, hogy a támadást a város egyik végén kezdjük, egérutat hagyva így az ellenségnek a menekülésre. Ebédet kaptunk támadás előtt, azután minden szakasz megkapta a maga feladatát. Szekereinket hátrahagyva, kúszva közelítettük meg a város szélét. A terep hepehupás volt, s ml a kartek felől húzódtunk előre. Nem vettek észre az őrszemeik, különben nem engedtek volna ilyen közeire. A fehérek ugyan tudhattak rólunk, de nem gondolhatták, hogy lesz bátorságunk őket megtámadni. Már a kertben kúsztunk, amikor az egyik őrszem megpillantotta a bajtársamat, és ránk lőtt. Szomszédom egy durrantással ugyan elintézte, de a két lövésre riadózták a fehéreket. Mi is futni kezdtünk bsljebb, az udvarokba. A kapuk és kerítések mögül vettük tűz alá az utcákban futkosó fehéreket, akik közt nagy riadalom keletkezett... Sikerült a legközelebbi útkereszteződést is elérni, és egy ablakban tüzelőállást foglalni. Gépfegyverünket egy ebédlőasztalra állítottam, amelyről remek kilörvés volt mind a két útra. A város lakói eszeveszetten menekültek az épületek biztonságos részeiba. A mi
