Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Ifj, Csontos Vilmos: A legendák ködén innen

Néhány nap múlva állami munkára osztottak be a novgorodszki Gubernába. Itt nagy munka volt folyamatban, olyan csatornát építettek, amely majd hajózható lesz, ha elkészült. Reggelenként kimérték a reánk eső részt, s azt — megesett, hogy éjfélig is alig győztük kiásni. Aki ezt a munkát naponta teljesíteni tudta, az hiánytalanul megkapta a fejadagját. Naponta 15 kopek és 40 deka fekete kenyér volt a járandói Ságunk. Azonban nem hiányzott a kozák kancsuka sem: ott suhogott állandóan a fejünk fölött. Egy teljes évig dolgoztam itt. Mivel az itt töltött élet elég egyhangú volt, sok eseményről nem számolhatok be. Mégis megemlítem, hogy itt módomban állt az orosz nyelvet némiképpen elsajátítani, mivel az őrökkel, akik méltányolták szorgalmunkat, lehetett beszélgetni. Később a civilekkel is találkozhattunk, és én már elég tűrhetően beszéltem oroszul.

Közöttünk nem voltak kommunisták, mégis, amikor 1917-ben fújdogálni kezdett a forradalom szele, erősen figyeltük az eseményeket. Most vettem hasznát orosz nyelvtudásomnak: kihallgattam az őrök beszélgetését, s a civileknél is boldogultam.

A pétervári forradalom hírére nagy kavarodás támadt a katonák között. A tisztek alig bírtak rendet tartani. A munkát nyomban beszüntették. Minket, foglyokat a pen- zai táborba vittek, ahol lehettünk nyolcezren is. A politikai eseményekről itt alig szerezhettünk tudomást, mivel az őrség szigorúan betartotta az utasítást, mely szerint tilos volt a foglyoknak politizálni.

Hogy a feszültség napról napra nő, azt látni lehetett az őrök és parancsnokaik áb- rázatán. Néhány nap múlva egy őrmester jött a barackunkba, és tizenkét önkéntest kért fegyveres szolgálatra — persze, önkénteseket. öten nyomban jelentkeztek. Én voltam a hatodik. Hogy miért cselekedtem így, nem tudnám megmondani. Akkoriban már sokat éheztünk, talán szerettem volna még egyszer jóllakni. Az is lehet, hogy nagyobb esélyét véltem így annak, hogy a közelgő vörösökkel találkozhatok, s átállhatok... Ez régi titkos vágyam volt. Tudtuk már, hogy miért harcolnak a vörösök. Az urakkal pedig nekem is volt elszámolni valóm.

Az őrmester tisztességes kincstári ruhába öltöztetett, azzal a másik barakból jelentkező újabb hat katonával, akikkel együtt már tizenketten lettünk, s valamennyien magyarok. Fegyvert és lőszert adtak. A kincstári ruhatár őrzését bízták ránk. Az őrmester ilyen zavaros időben ezt a komoly szolgálatot nem merte a saját embereire bízni. A foglyokat elszállították a városból. Az orosz katonák létszáma is alaposan megcsappant. Egy szép napon a mi őrmesterünk is nyúlcipőt húzott... Helyette sokkal kellemetlenebb vendégek érkeztek: cseh légionáriusok, akik dühösek lettek, amikor a raktárai nem akartuk nekik átadni. A dolognak veszekedés, s a veszekedésnek lövöldözés lett a vége. Számbelileg fölényben voltak, s amikor közülünk négyen, közülük pedig ketten elestek, ml jónak láttuk, ha lelépünk... Sikerült is kereket oldanunk. Fegyvereinket eldobtuk, s kóborolni kezdtünk a városban. Egyedül próbálkoztam egy kis ennivalót szerezni, azonban sehol sem kaptam harapnivalót. Láttam, hogy a rajtam levő kincstári ruhára tekingetnek, s nem értették a koldulásom okát, s beszédemből is kiértették, hogy nem vagyok orosz.

Egyszar csak jó birkapörkölt szaga csiklandozta meg az orromat. Meg is találtam rövidesen azt az udvart, ahol éppen egy csapat kozák sorakozott menázsi osztásra. Már majd felfordultam az éhségtől, beálltam a sorba, gondoltam, elvegyülök, s kaphatok én is.Kaptamis.de anélkül elehettem volna. A kozákok felismerték, hogy nem közéjük való vagyok, s egyikük jól mellbe vágott. Megfeledkeztem magamról, és úgy ajkon teremtettem, hogy mentem elöntötte a vér. Vagy tíz kozák kapott közre, és jól helybenhagytak. Félájultan löktek be egy helyiségbe, ahol már jó tucat katonát találtam. Közöttük egy magyar is volt. Honfitársamnak igen örvendtem, ő pedig azon képedt el, hogy egy orosz katona honnan tud ilyen jól magyarul. Lassacskán magamhoz tértem, s elmeséltem, miként kerültem ide, s honnan az én kincstári öltözetem. Még sajogtak a csontjaim, de amint az egyik zsebemben megtapintottam a zsebkésem, egészen elfelejtettem fájdalmamat. Amikor már tudtam, hogy valamennyien a kozákok foglyai vagyunk, elárultam, hogy van zsebkésem. A legtöbb közülünk kommunistagyanús volt, azért került ide. Az épület fából készül, csupasz gerendákból volt az oldala. Nyomban arra gondoltam, ki keljene keresni egy korhadófélben levő fenyőt, az én erős bicskámmal talán megbirkózhatnánk vele. A faházban igen hideg volt, a fogunk is vacogott. Mit Is várhattunk a kozákoktól? Húszévesen nem akartam itt pusztulni, amikor már annyi