Irodalmi Szemle, 1980

1980/1 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: Veres János: Mikrovilág

tonyi ősz). A Férfikor moralizáló szintézisének ellenpontja hiányzik az új szövegekből. A szintézisnek csupán tervezetét kapjuk az olyan összefoglalás szándékával Írott versekben, mint a Szülőföldtől szülőföldig, Fejezetek egy kisebbségtörténe- iemből vagy a Kőlegelőn.

Ha szószerint értelmezzük a válogatott versek címéül fölírt Genezist — Tőzsér „Bibliá”-jának ez az első könyve. S hogy ez a cím a késői „kezdés” (öntudatosodás) keserű iróniáját vagy pedig a kisebbségi líra eleve torzóra, vázlatosságra Itéltségét jelzi-e, azt majd eldönti az idő. Az az idő, amit munkával töltünk; s minden azon múlik, hogy kiharcol(hat)juk-e — a költő és közösség — a lehetőséget a teljes létre vagy maradunk pusztán irodalmi és történelmi ígéret. (Madách, 1979)

Varga Imre

Veres János: Mikrovilág

Mikrovilág: pontos és lényeget rögzítő cím. Azon túl, hogy fedi a kötet verseinek világszemléletét, Veres János eddigi lírájának egyik legsajátosabb vonulatát: a szülőföld Igézetében fogant versek sorát is határozottan emeli ki e Tőzsér Árpád által találóan „eklektikus ember”-nek aposztrofált költő kezdetben sematizmus, később ■utánérzések torzította kísérletei közül, melyeken a Verestől Idegen, gondolatilag át •nem élt témák, a nem át-, hanem csupán fczsajátított formai megoldások ugyanúgy rajta hagyták nyomukat, mint a műgond bosszantó hiánya. Veres János éppen huszonöt esztendeje van jelen költészetünkben, s e negyedszázad elég hosszú idő ar- Ta, hogy elvetélt próbálkozások mellett sikeresebb törekvéseket is szüljön, s egyéninek mondható, sajátos jegyeket alakít- -son ki ezen az ellentmondásoktól, hihetetlenül nagy értékingadozásoktól sem mentes, ám rokonszenves, mert „Francis Jam- mes-i naivságra ... őszinte szépséglátásra” (Tőzsér Árpád) valló ltra-arculaton.

Veres János a társadalmi eszmények mozgását csak elvétve tudta a vers nyelvére fordítani. Kiszabadulva a sematizmus kényszerzubbonyából, önmaga felé, legszemélyesebb élményei felé Indult el: a betegség és a halál árnyékában fogant fájdalmat s a szerelem- és társkeresés örö- mét-szomorúságát avatta témává. (Oj kötetében ezt a szólamot képviseli a Szoknyád fodra, a Két fa, a Vidít az ég, az Egy madár részvétet kiált, a Szegénylegény, a Kórházban, a Holnapi fejfára, az Arccal az erdőnek című vers.) Érezte és érzi persze a társadalmi-közösségi mondandó szükségét Is. Alkatilag idegennek bizonyult tőle, mint korábban annyi versklsérlete mutatta, hogy az eszmék harcának krónikása legyen, fölfedezte hát ehelyett szülőföldjét, a nagyvilág helyett a gömörl mikrovilágot: tájakat idézett, színeket és hangulatokat, hallgató tárgyakat, kis életmozzanatokat; helyzet- és életképeket vázolt, s még a hétköznapiságban is fölfedezte a szépségnek olyan villanásait, melyeket csak az ő mikrorealizmusa láthatott meg és adhatott tovább: . a dombon, melyet lágy kékség határol, I krumpliszedés van, ló feszül a partnak, / a gép karjai barna sár- pólyából / rózsaszín babákat borogatnak. (...) A dombtetőn egy csoport teli zsák, / mint gubás, játszó betlehemesek, / egy lefeküdt, a többi körülállja, / költögetik a fekvő öreget” (Kerek rét).

Szinte megható az a szeretet, mellyel Veres szűkebb pátriája múltját, történelmi, irodalomtörténeti, néprajzi örökségét vállalja. Némi túlzással élve azt mondhatnánk, másra sem törekszik, mint hogy a költészet nyelvére fordítsa le a gömörl helytörténetet. A kötetnyitó Palóc madonnák és a kötetzáró Sajógömöri órák szinte keretként határolják azt a világot, melyben a költő a legotthonosabban mozog, s amelyben nem kerüli el tekintetét Gü- mür vezér és kabar ős, török iga és kuruc szabadságharc, Bocskai kardhüveíye és Dembinszky Tornaija melletti 1848-as diadala, világháborús vonat és vörös kokárdás bakancsos, 1947-es marhavagon és földönfutósereg, szalmakucsmás kunyhó és má- lés tál, paraszti fejkendő és köpülő, pásztortánc és vőfélymondóka, talpas guzsaly és görhő, tornácoszlop és pruszlik, kajla kalapú pásztor és lagzizó Pósa-had, Gyömbér István, akinek dalkincsét magnószalag örökíti át az utókorra, az ősz kőműves, aki „egyszer — nem tudja miért — megcsókolta a földet”. Ezt teszi Veres János is,