Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Ifj, Csontos Vilmos: A legendák ködén innen

tozik... Én már sejtem, hogy még a nap folyamán bevetésre kerülünk, mert íme, már előttünk vannak a futóárkok. Éppen kászálódnak ki az utolsó szakaszok, az előttünk lévő ezred maradványai. Azonban teljesen nem hagynak benllnket magunkra, tapasztalt honvédek maradnak velünk. Ez a hír megnyugvást ad az újoncoknak. A rajokat helyükre osztják, s megkezdődik a szomszéddal való ismerkedés. A poli­tizálásnak most már semmi helye. Egy célért feszülnek az idegszálak: túlélni ezt a kegyetlen öldöklést... Az ellenséget el kell pusztítani, különben ő gyilkol le téged ... Ez a tudat kezd beidegződni minden honvéd agyába... Már csaknem kipihentem magam, amikor egy nagybajuszú népfelkelő őrmester jön azzal a paranccsal, hogy rajommal kövessem őt. A nyakig érő futóárok-labirintus- ban a hármas futóárokrendszer első vonalában állunk meg. Az oroszok megneszelik a mozgolódást, és tűz alá veszik állásunkat. Egy esetleges támadás veszélye fenyeget, súgja az őrmester, gyorsan tüzelőállást foglalunk. Parancsnokunk, a vérszomjas hadnagy is jön velünk az első vonalba. Biztosan babé­rokra vágyik. Már a laktanyában is ennek reményében nyúzta a honvédeket, itt most közelebb a hőstett lehetősége. Már szeretném, ha nem tudnék az illene való szövet­kezésről, talán anélkül is beteljesedne a sorsa... amit talán már nem is óhajtok, hiszen gyermekei lehetnek, családja, szülei... A front élménye talán emberségre ta­nítja ... Eközben az ellenség tüze egyre fokozódott. Jól álcázott mellvédem mögül is csak egy pillanatra mertem kikémlelni. Mögöttünk hirtelen feldörögtek ütegeink. Tüzérségünk beavatkozása rosszat sejtetett. Lövészárkunkban csakhamar zsongás támadt, s már hallottuk is a riasztást: „jönnek!” Az őrmester elkiáltotta magát: „Ütközetre felké­szülni!” Óvatosan tekintek ki, s nem kis meglepetésemre látom, hogy az ellenség állásaiból, mintegy három-, négyszáz méternyire, temérdek katona mászik elő, szuro­nyuk már a fegyverükön csillog, s nagy hurrázással rohannak felénk... Temetetlen hullák százai a két lövészárok között, némelyik már felismerhetetlen, az oda csapódó lövedékek már csaknem teljesen megsemmisítették, nem tudni, magyar-e vagy orosz? Tüzérségünk kartáccsal árasztja el a támadókat, s azok sorai közt nagy kavarodás támad, sokan elvágódnak... örökre. Tűz! Tüzelj! hallatszik a parancsnokok kiáltása, amit alig érteni az elszabadult pokolban... és mi pontosan célzunk. Engedelmeskedünk. Az emberség, a humánum rettegve menekült el belőlünk, vadállatok lettünk, kegyetle­nek, akik csak azt érzik, hogy meg kell előzni, előbb kell lelőni az ellenséget, különben mi leszünk az áldozatok... Újabb parancs: Szuronyt szegezz! Rohamra felkészülni! Tüzér­ségünk e pillanatban elhallgatott, és a futóárok partjára ugorva parancsnokunk teli torokból ordította: „Roham! Roham! Utánam!” Ekkor az ellenség már alig száz méter­nyire lehetett. Gyorsan kimásztunk, s futni keztünk az ellenség felé... Csakhamar összevegyültünk... Már alig dördültek puskák, csupán rettenetes ordítás rengette a levegőt. Fegyvercsörgés, különös nyüzsgés, üvöltés mindenütt a két lövészárok kö­zött. Alig keveredtünk össze, az oroszok hirtelen megfutamodtak... Gondoltam, hogy üldözni fogjuk őket, azonban mi is visszavonulásra kaptunk parancsot. Néhány perc múlva ismét a lövészárokban voltunk. Karjaink görcsben rángatóztak, alig sikerült megnyugodnunk. Rövid idő múlva híre jött, hogy tíz sebesültünk van és egy halottunk. A halott nem más, mint parancsnokunk, akit a golyó pontosan a homloka közepén talált el. Örök titok maradt, ki ölte meg. A nap hátralévő része nyugodtan telt el, azonban tudtuk, éreztük, hogy ez még nem volt az igazi tűzkeresztség... Másnap új parancsnokot kaptunk, egy zászlós személyében. Ö számolt be arról, hogy erősítés érkezett, német, osztrák és magyar ezredek, sok ágyúval és huszárral. Egy komoly offenzíva indítása várható tehát. Az idő megenyhült, de a föld fagyos maradt. Két napon át nem történt semmi különösebb, a harmadik nap hajnalán parancsot kaptunk az újabb rohamra való felkészülésre. Fásultan ültünk a futóárokban. Rövid idő múlva, mint minden támadás előtt, pálinkaosztásra került sor. Válogatni is lehetett, aki a rumot szerette, annak azt osztottak. Volt egy literes kulacsom, az adagomat abba öntöttem, majd elkortyolgatom. A sok ivást támadás előtt nem láttam jónak. Pedig vol­tak közöttünk, akik az adag felét egy szuszra kihörpintatték. Már előre sajnáltam őket... Itt most józanságra, nem pedig részegségre van szükségünk, hiszen az életünk forog kockán.

Next

/
Oldalképek
Tartalom