Irodalmi Szemle, 1980
1980/8 - Veres János: Életút (vers)
VERES JANOS Buzgón okítottak szigorú tanárok, más iskolám is volt: cickafarkos árok, de a sátorvirág lekonyult vérezve, páncélos sárkányok törtek a rétekre, fegyverdurrogásban eszméltem eszemre, s bújtam volna közben vak pocoküregbe. Mint a bolyba rúgó cipőorr a hangyát, hontalanná hajszolt korbácsos pimaszság. Tüdőbaj taglózott, levert kilenc évre, fehér köpenyekbe kapaszkodtam félve, életben marasztott a kegyelmes végzet, s rámborult múlt, jelen, mint dús ősnövényzet; asztalomra szálltak ösvény-nyitó könyvek, legyen a választás és a csata könnyebb. S mint pályaudvari nyüzsgésben, zsivalyban bársony zongorahang, szép szonáta-dallam, úgy csengett a lázban igaza a szónak, rejtsem ingem alá jó útravalónak. Kilépve a napra szerte barangoltam, parasztokhoz szóltam konyhában, akiokban; napestig körmöltem dohos irodában, díszletet cipeltem, verset magyaráztam, sokszor csak vesződség s dohány volt az étkem, — kár, hogy búzám javát likas zsákba mértem. Évődtem szívesen szíves cimborákkal, madárijesztőkkel sohasem komáztam, csillag-érzelmeket fontam karcsú nőkre, tenyeremre égett combjuk forró bőre, lehettek csalárdak, bomlottam utánuk, Tündér Ilonáé volt a hajuk, lábuk. Eszményből emeltem tartós víkendházat, fabögrék díszítik s hittel teli vágyak. Nem viseltek meg a csontfaló gyötrelmek, szerettem a szemre játékos győzelmet. Minden azért volt, hogy verőfény nyár-íze szitáljon ránk, lombot s szívet részegítve. Káin torát balgán múlónak tartottam. Nem lakott lángvágó erő a kardomban. Rossz rumot nyakaltam zubbonyos munkással, aztán parancs nélkül pergőtűzbe álltam, Életút
