Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - ÉLŐ MÚLT - Pašiaková, Jaroslava: A magyar, cseh és szlovák kultúrkapcsolatok a két világháború közötti kelet- és közép-európai folyóiratok tükrében (tanulmány vázlat)

kapcsolatukat... A világ az emberben és az ember a világ szívében... íme, ez számunkra a valóság megismerésének a lényege... A középpont a szív... Keressük a szívet! Teremtsük mag! Adjunk szívet a világnak! A világerők harcát alakítsuk át a valóság új, egyszerű képévé!..(Brno, 1922. szept. 1.)

Az erőviszályok eme érzetének és az ebből eredő bizonytalanságnak, a „biztos támpont” elvesztése érzésének a szociológiai gyökereit mindenekelőtt az első világháború megrázó élményében kell keresnünk. Az erők teljes összeütközése — majdnem egy teljes európai nemzedék kölcsönös legyilkolása — a huszadik század emberének zűrzavaros érzését hozta létre. így alakult ki az a hatalmas, főképp a háború utáni erőfeszítés, amely arra törekedett, hogy új társadalmi alapot találjon, melyen a művészek újból emberként találkozhatnak egymással.

Ugyanennek a problémának szentelte a Magyar írás egy tanulmányát, amelyet A modern ember gyökértelensége címen Kálmán Sándor írt. (Magyar írás 1924. 4. sz. Emeljünk ki két fő gondolatot, mivel ezek közép-európai összefüggésben sem voltak elszigeteltek. „Ma nincsenek fixpontok, amire a kereszténységhez hasonló nagy, életerős épületet emelni lehetne, nincs lelki bázis, ami az akcióhoz és a munkához a hitet megadná, de vannak rövidlátó és rövidlejáratú irodalmi programok és vannak misztikus szimbolikái a metafizikának ... Nincs viszony és arány, mert bizonyosságaink negatív bizonyosságok, nincs értékelés, mert értékeink fiktív, labilis értékek..

Ámde e tekintetben sem volt a magyar szerző egyedül. Hasonló következtetésre jutottak más kortárs európai művészek és kritikusok is. Nem idézhetjük valamennyit, csak két példát ragadunk ki, amelyek bizonyítják, milyen nagy volt a háborús nemzedék csalódása, amely, bár bonyolultan és csaknem ellenkező tételekből kiindulva, azonos következtetésekre jutott.

A Kassák folyóiratból a magyar olvasók előtt is ismert Ivan Goll Dér Expressionis- mus stirbt című német nyelvű cikkében, amelyet a többnyelvű Zenit című avantgarde folyóirat közölt (Zágráb 1921. 9. sz.) támadja a „jó emberbe” vetett szentimentális, naiv hitet. A háború utáni Németország fejlődéséről fejti ki nézeteit: „Expression]smus war eine schöne, gute, grosse Sache. Solidarŕtät der Geistigen. Aufmarsch der Wahrhafti- gen. Aber das Resultat ist leader, und ohne Schuld der Expressionisten, die deutsche Republik 1920... Jawohl, mein guter Brúder Expressionist: das Leben zu emst zu nehmen, ist heute die Gefahr. Kamf ist zur Groteske geworden ... Das nackte Leben ist besser, will sagen: wahrer als du”5 — fűzi hozzá Goll, aki Franciaországban a háború idején látta, hogy az emberek nemcsak hogy nem lettek szentimentálisak, hanem még jobban felfigyeltek a közelgő eseményekre ...” Neue Länder rufen hinterm Ural, hinterm Balkan, hinter allén Ozeanen ihren Willen zum Leben, zur Kraft. Junge Menschen. Ihr erstes Wort an uns ist elektrisch.”6**

Hasonló kiáltás csendül ki egy másik jelentős korabeli dokumentumból, amely „a mai emberünk” barbár erejének „expanziójáról” ad tanújelet (Ljubimir Micič: Zenitizmus. Út, Növi Sad 1923. ápr. 15.)

A korabeli magyar avantgarde folyóirat, az Űt, amelyet 1923-ban Újvidéken szerkesztett Csuka Zoltán, Vesztőhely címmel közölte e nemzedék életérzésének kifejlődését.

Láng Árpád Humanizmus című költeményében óva int a modern idők szentimentaliz- musától, amely edpalástolja a modern kor „új szentháromságát”: a tuberkulózist, a szifiliszt és a hisztériát. Nagyon tanulságos figyelemmel követnünk az „ember”-foga- lomdimenzióinak és árnyalatainak különös változását, mert ez sokat árul el az ember helyzetéről a háború, illetve a forradalom utáni időszakban. Elég követni a magyar avantgardista vonalat: Kudlák Lajos (Ma 1920. V. évf. 3. sz.) Képmutatás című versében így kiált: „Homo domesticus... Ember! Kösd fel magad!”; Barta Sándor a legreménytelenebb évben, az „orosz éhség” idején született Jaj című költeményében (Ma 1922. VII. évf. 4. sz.) iróniával leplezi az irreális illúziók meghiúsulása fölötti kétség- beesését; Forbáth Imre pedig a Szélképekben. (Ma 1922. évf. 4. sz.) a szolgai embert „gyilkossá emeli fel”;

Az emberben gyilkos vágyat állati bánatot farkasfogakat orgonái.

Ugyanebbe a hangnembe illeszkedtek bele Szalai Imre és Sükösd Ferenc versei, amelyek a Magyar írásban jelentek meg. Szalai az 1924 decemberében Birnófoan