Irodalmi Szemle, 1980

1980/1 - ÉLŐ MÚLT - Tőzsér Árpád: Rokokó csizma az asztalunkon — II.

— miután az irónia segítségével rosszakarói fölé emelkedik — még a kedvesének is odamondogat.

A versnek ebben a felében is a markáns tiszta rímeké a főszerep, de a még oly távoli jelentéstartalmú rímvonzatok sem válnak le a vers testéről, inkább csak a rokokó szerelmi játék mozgásterét tágítják (mint például a „héja (azaz híja-héja” rímpár). A máshol a verset légüres térbe siklató módszer itt meglepően új, változatos, nagy zenei és fogalmi területeket bekalandozó, rokokósan könnyed, de realisztikusan a valóság talajába földelt költeményt eredményez. Vajon miért, mi ennek a meglepő sikernek a magyarázata?

Már Négyesy László szóvá teszi, hogy Amadé „Nyelve nem trópusokban, hanem alakzatokban új; nem az előadás anyaga, a szók és szólások újak nála, hanem az előadás alakja, menete lüktet új módon”.25 A költő képeinek szegényességét azonban nem elemzi, képzavarainak okát nem keresi s nem foglalkozik külön Amadé azon verseivel sem, amelyekben a trópusok újak és sikerültek. Pedig ilyen vers a Bárha ellenzenek... is, amelyben a képek újdonságát a beléjük foglalt valóságanyag újdonsága adja.

Szerelmi hangulatait Amadé általában reneszánsz és barokk elődeitől átvett s már elkoptatott képekkel s a gáláns költészet szokványfordulataival fejezi ki, itt azonban a népnyelv és népi élet ilyen új metaforákra, hasonlatokra ihleti: konkolyt hintsek kö- zinkbe”, „reményünk homorú”, „Ki hág uborkafára? / Bízzák körmes macskára”, „Jó dolga némelynek, / Mint kalmár ebének”, „Truczra mind el köll tűrnyi, / Préssel jó szőlőt szűrni”, „Van némelynek nagy gőzi, / Mégis koncát más főzi”, „Néked csak az héja, / Hogy nem vagyok héja”, „Bagolynak sólyomja / Van különös fia, / Mind kakuk- nak más költi, / Mégis fészkét bétölti" stb. S ezek nem egyszerűen átvett népnyelvi fordulatok, hanem népi idiómákból szerkesztett s a vers egészében is szervesen funkcionáló sajátos képek.

Költőnk általában csak nehezen birkózik meg a képszerkesztés feladatával, még az egyszerűbb trópusokat sem képes minden vonatkozásukban végiggondolni, ha azonban a paraszti élet anyagából építkezik, bonyolult, terjedelmesebb képek megkomponálására is képes. (Csak a katona — és családi élet kellékei között mozog olyan otthonosan, mint a parasztok világában!) S ilyen népnyelvi elemekre visszavezethetők, de egészükben mégis Amadé képszerkesztő leleményességét dicsérő összetett képek a fent idézettek. De ismerünk hasonlókat más verseiből is.

Az Az az igaz kegyes ... címűből idézek:

Már későn keserge,

Az melly tinó kerge Hogy mindennek néki megy,

Soha meg nem őszül,

Teljesen megbőszül,

Mindegy néki völgy és hegy;

Szintén az bőszült szív!

Mert bent az kerge nyív,

Néki ezer olly, mint egy.

Milyen messze van ez a többrészes, terjedelmes hasonlat az egyébként ebben a versben is szereplő „hív szív” banalitásától! Pedig itt is ugyanarról a szívről van szó. Csakhogy itt a közlésnek lírai hitele van, mert a megjelenítő képben a hasonlító és hasonlított pontosan illeszkednek egymáshoz. A csiklandósan vaskos „kerge tinó” annak az álhatatlan szívnek a képe, amelynek „ezer olly, mint egy”. A költő élvezettel és hozzáértéssel részletezi a gáláns szív kergeségét, s képszerkesztés közben nem téved, mert hasonlatának anyagát jól ismeri. Itt nincs „gyáva páva” s „elvesző moly”, nincs képzavar, az erőltetett „Soha meg nem őszül” kivételével minden sor megmarad az álhatatlan szív fogalomkörén belül.

Jól érvényesül a paraszti élet tárgyainak ez az ismerete a költő bukolikus verseiben, nevezetesen a Szép Cicerkém ... és Gaz Cicerkém ... című költeményekben is. A rokokó formajegy ezekben természetesen jóval több, mint például a verselésében s képeinek

25 Négyesy László im. 63. I.