Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Gál Sándor: Fekete ménes (novella)
Másfél nap múlva szállt le az otthonin. A sínek mentén végig feltűzött szuronnyal magyar katonák posztoltak. István fogta a ládáját, s indult volna hazafelé, de az egyik magyar katona útját állta, és szó nélkül leütötte fejéről a sapkát. Cselák kutya — csapkodtak a szaval Istvánra —, még tisztelegni sem tanítottak meg! István lehajolt, felvette a sapkát, leverte róla a port, s hogy többet ne üthessék le a fejéről, kétrét hajtotta, s betette zubbonyának oldalzsebébe. Felemelte a ládáját, s az előtte álló haragos katonára nézett. — Testvér —, mondta neki csendesen, mint ahogy a lovainak beszélt olykor — engem leszereltek, és csak annak köszönök, akiről tudom, hogy visszaköszön. Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, ellépett a meglepetéstől hápogni sem tudó katona mellett. Megkerülte az állomás épületét, s mögötte rátért a faluja felé vivő köves útra. Szembs véle gyalogos alakulat jött. A katonák porosak voltak, látszott rajtuk, hogy régóta menetelnek. Fáradtan énekeltek. Oj nótát, amit István még sohasem hallott: „A határtól nem messze van Prága ...” És csattogtak az új nóta ritmusára a jancsiszöggel kivert bakancstalpak a kövön. István extra egyenruhában legalábbis vezérkari tisztnek látszott mellettük, pedig a másfél napos utazásban nadrágja, zubbonya ugyancsak meggyűrődött. A falu szélén járőr állította meg Istvánt. A járőr parancsnoka idősebb, nagybajszú tizedes volt. Látszott rajta, hogy jobban ért a kukoricakapáláshoz, mint a katonai mesterséghez. Elvette István papírjait, megforgatta. — Neve? — kérdezte, hogy ténykedésének hivatalos formát adjon. — Egyeg István. — Rangja? — Közkatona ... volt — tette hozzá István. — Aztán milyen volt? — nyomta meg a kérdés végét a járőr parancsnoka. — Egyforma. A járőrparancsnok talán még tovább faggatta volna Istvánt, mert úgy tűnt, kíváncsi természetű ember, de az úton kétlovas fogat jött zötyögve a köveken, s a bakon ülő nagykabátos kocsis mikor meglátta Istvánt, erősen megrántotta a gyeplőszárat. — Hőő, te, hőő ... — kiáltotta —, álljatok már meg, hő, na, hiszen ez meg az István! alig ismertem rád ebben a nyavalyás mundérban. Dobd csak fel ezt a ládát, s ugorj te is hej, lesz öröm otthon. Szomszédjuk, az öreg Hollós András msnesztette ezt a szóözönt az ű* szélén álló egyenruhás vitézek felé. István Hollós bácsitól egy álló év alatt sem hallott ennyi kimondott szót, mert az öreg inkább integetett, mutogatott, a szemével, parancsolt, mn.‘ a süketnémák, ha valamit akart: most meg úgy megáradt szavainak a forrása, akár hóolvadáskor a Kisárok. A járőrparancsnok kérdezhetnékjének erecskéje pádig bedugult ekkora lárma jöttén. Visszaadta Istvánnak a papírjait, s katonától szokatlan köszönéssel búcsúzott. — Isten áldjon, fiam — emelte sapkájához a kezét. — Magukat is — felelt István, s felugrott a bakra András szomszéd mellé. Az öreg pedig megrántotta a gyeplőt, pattintott az ostorral a lovak felett, s a kocsi zötykölődve elindult a lovak nyomában. Hollós András, mikor maguk mögött hagyták a járőrt, könyökével oldalba bökte Istvánt. — Megint magyarok lettünk ám — mondotta —, hát bizony, nézd csak ... Ha láttad volna, hogy pucoltak a cselákok, pedig be voltak ám ásva, ágyúk, gépfegyverek, végig a töltés mentén, meg a szőlőhegyek alján a gát mellett. — Elhallgatott, majd kis idő múlva folytatta. — Hát, bizony, ha lőttek volna, nem tudom, hogy érnek át a Duna innenső oldalára a vitézeink ... Csakhogy a csehek nem lőttak, nem kaptak rá parancsot. A csillagos mindenit neki, hiszen már te is itthon vagy, Istvánka. Hej, hogy örül majd anyád ... István nem győzött csodálkozni Hollós szemszéd beszédes kedvén. Ügy tűnt neki, évekre valót beszél ki magából vissza, s előre is, fene nagy örömében, hogy újra magyarok lettünk. — Hát te? — kérdezte hirtelen Istvántól — te hogy vagy?
