Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Rúfus, Milan: Nyár (vers)
MILAN RÜFUS Nyár Ha egyszer meghalok — egy nyári reggelen lesz —, a kis falvak felett, a lágy domboldalon, majd kéklő füst lebeg, s a szél messze viszi a harmatos berekhez utolsó sóhajom. S ha majd a testemet a hídon átkísérik, mécsest ne gyújtsatok, hallgass, harang szava. Ez mind csak ámítás, csak a repkény mesél itt igaz szót, semmi más, és a vadalmafa. Mire való a könny? Fekete gyászruhában szipogó emberek fásult kegyelettel? Ha a vén pásztor majd az út fehér porában a rétek felé tart a bús tehenekkel, ha majd a sok szekér a magtárakba készül, s az arany gabona a zsákokba pereg, sok kérges, hű tenyér, nektek kell pompa nélkül, a déli nap alatt majd elföldelnetek. Fölösleges imák a vak gyászt ne tetézzék. Mire a nap leszáll a nagy hegyek felett, én lentről hallgatom a kaszák pendülését s az aratók dalát, az édes éneket. Ö, nyár. Érett magok dús asztalokra várnak. S míg az új kenyérből zengő öröm kiált, átadta lelkemet a hallgatag halálnak ez az örök világ. Ez az örök világ. Rácz Olivér fordítása
