Irodalmi Szemle, 1980

1980/6 - KRITIKA - Dénes Imre: Egy másodlagos költői alkotás elemzése

b) Mit tegyünk az orvos megérkezéséig: nem vers, (gyakorlati) próza, tematikus feszültségteremtés és objektív feszültségoldás, szukcesszivitás (egymásutániság), operativitás (az olvasóra irányultság), fogalmiság (paradox módon laza), szociativitás (mindenáron érthetőnek lenni), szociolektizmus (a szerző egyéni stílusát háttérbe szorítja a konvencionális elvárás respektálása), a figurativitás, kontraszt, emocionalitás, pátosz hiánya, a beszélt nyelv szerkezetét idéző laza megszerkesztés, inkoherencia, alacsony fokú fonológia, szintaktikai és szemantikai variabilitás, felszínesség, hiányzik a teljesség igénye. A szöveg entrópiája alacsony.

Tandori centója ,,örökli” a protoszövegek tulajdonságait (annál is inkább, mivel Tandori meglehetősen nagy blokkban idéz belőlük). Első olvasásra, sőt pillantásra is feltűnik a szöveg megbontott kommunikációs identitása, a szöveg nem homogén jellegű szerkezete. Az új szövegkörnyezetben erősen torzított formában érvényesülnek az egyes idézetek, veszítve eredeti jelentésükből és új jelentéseket véve fel. A lírikus részek operatívabbá válnak (szerepük a centói „párbeszédben” a kérdésfeltevés), míg a prozaikus szakaszok ikonizálódnak (megnövekszik képszerűségük): látszólag többet mondanak, mint az eredeti szövegkörnyezetükben, hiszen a lírikus részekben feltett kérdésekre „felielgetnek”. A lírai-prózai párbeszédet a centóban egy váratlan szerzői utasítás zárja le (ez a zárósor egyébként a versben előforduló egyetlen Tandori-sor): „És most lásd a cím alatti mottót.” Ez az utasítás nyitottá teszi a verset, rekurzív jelleget adván neki, mégcsak nem is a zenei Da capo szellemében: a költemény nyilván a pasziánsz íratlan szabályait követi. A játékot addig kell folytatni, amíg ki nem jön a megfelelő kombináció.

A továbbiakban megpróbáljuk a befogadás szemszögéből elemezni Tandori centóját. Nyilvánvaló ténnyé vált napjainkban, hogy a műalkotást nem tekinthetjük a kommunikációs folyamatot lezáró tényezőnek: minden egyes befogadási aktus „módosítja” a szöveget (olvasói) szövegvariánsokat hozva létre. Weöres Sándor is így érti:

Se tartalom, se forma — hát mi kell?

A jó vers élőlény, akár az alma, ha ránézek, csillogva visszanéz, mást mond az éhesnek s a jóllakottnak és más a fán, a tálon és a szájban, végső tartalma, vagy formája nincs is, csak él és éltet. Vájjon mit jelent, nem tudja és nem kérdi. Egy s ezer jelentés ott s akkor fakad belőle, mikor nézik, tapintják, ízlelik.13

A Mottók egymás elé befogadói elemzésénél figyelembe kell vennünk, hogy korunk olvasója 1. valószínűleg nem ismeri a centót mint műfajt, nem foghatja fel tehát teljes dinamikájában e konstrukciós elvet. Maga Vas István is így ír a tanulmányában: „És hány éves a kollázs, a ragasztás, vagyis az idegen anyagok felhasználásának hagyománya az európai művészetekben? Ötven? Legalább! Hiszen a kubisták már hatvan évvel ezelőtt emlegették (és alkalmazták) a papiers collés-t. (...) Hanem amit Tandori csinált a fenti versben, az — tudtommal — még nem volt. Hogy a versből egy szót se írjon maga a költő, hogy az egész végig ragasztvány legyen! Erre tört ki belőlem /Vas Istvánból! — D. I. megj.j a méltatlankodó »hát lehet ezt, hát szabad ezt?«”14 A csekélyebb irodalmi műveltséggel rendelkező olvasó egyenesen Tandori kísérletező kedvének tudhatja be ezt a költői stratégiát, esetleg föl sem ismeri mibenlétét. Pedig mások is írtak és írnak centókat századunkban. Már említettük a lengyel Julian Tuwim nevét, aki 1950-ben egy kötetrevalót adott ki, a szlovák irodalomban ismertek Vojtech Mihálik kísérletei (Tuwim-verseket is fordított, aligha véletlenül, szlovákra). A magyar irodalomban Weöres Sándor nevéhez fűződik néhány pszeudo-cento (Weöres mintha kölcsönözné más költők sorait — eredeti verseket ír), mint a Petőfi hangja, Negyedik szimfónia, Pszyché múlt század eleji költőnő versei, de a „ragasztás” is, pl. Összekevert

13 Weöres Sándor: Válogatott versek. Budapest 1976. 246. I.

14 Vas István: I. m. 20—21. I.