Irodalmi Szemle, 1980

1980/5 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: A csehszlovákiai magyar irodalom visszhangja a két világháború közötti magyarországi szocialista sajtóban

csehszlovákiai magyar könyvsorozatra) támaszkodik, Palotai Boris írásán pedig érzik, hogy az anyagát nagyrészt másodkézből (Szalatnai Rezső és Szvetkó Pál hasonló tárgyú cikkeiből) merítette.12 A magyarországi szerzőtől: Murányi Kovács Endrétől származó harmadik kritika viszont a meglepetés (sőt meghökentés) erejével hat.13

Murányi a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésére az első szakasz végéről, 1938- ból tekint vissza. Értékelési alapul a Dallos István és Mártonvölgyi László által összeállított Szlovenszkói magyar írók antológiáját, illetve annak negyedik kötetét veszi. Ismeretes, hogy a négy kötetből álló antológia első és negyedik kötete tartalmazza a csehszlovákiai magyar írók eredeti alkotásait14, s a negyedik kötet a teljesebb és tartalmasabb első kötet pótlásának, kiegészítésének benyomását kelti. Murányi szemmel láthatólag csak ennek a „pótköitet”-nek az alapján alkotta meg a véleményét, pedig a pótkötetből — Tamás Mihály, Mécs László, Sáfáry László és Mihályi Ödön kivételével

— hiányoznak a legjelentősebb írók: Győry, Forbáth, Vozári, Darkó, Egri, Szenes Piroska, Neubauer Pál.

Murányinak a csehszlovákiai magyar irodalomról alkotott véleménye olyan lesújtó, hogy a szigorúbb magyarországi felmérő kritikák közül csak Illés Endre nagy vihart kiváltó bírálatával lehet összehasonlítani.15 Persze a kegyetlen szavakat használó Illés az irodalmunkhoz nem először nyúlt, és szóbanforgó írásában is konkrét művek elemzéséből indult ki. Murányi viszont nemcsak hogy nem elemez, de egyetlen nevet, művet sem említ meg. Azt azonban kétségtelenül meg lehet állapítani, hogy a nézőpontját és mércéjét a recenzált kötet élén található három felmérő tanulmány: Szvetkó Pál, Krammer Jenő és Borsody István színvonalas és kritikus írásai16 alapján alakította ki. Azokat a konklúziókat, amelyekhez az említett tanulmányírók alapos tárgyismeret birtokában hosszú elemzés után jutottak el, Murányi fölnagyítva és a konkrét összefüggésekből kiszakítva kinyilatkoztatásszerűen adja elő.

Kritikájában abból a problémából: a csehszlovákiai magyar irodalom nyelvi színvonalának általános fogyatékosságaiból indul ki, melyet főleg Krammer tanulmánya érint. Annak deklaratív kijelentése után, hogy a kisebbségi íróknál „megingott a magyar nyelvhasználat biztonsága”,17 észrevételeit a következőképpen folytatja: „Az emberi tartalom és a nyelv, mint a művészi kifejezés nyersanyaga — nem is szólva most még a művészi megformálásról — ekként mind a két generációnál, a háború előttinél s az elszakadás után felnövőnél egyként diszharmóniába került, s ha a magyar olvasóközönség s az irodalomkritika ma nem ismeri úgy a szlovenszkói magyar írókat, mint például az erdélyieket — ez a diszharmónia ennek egyik okozója. De nem ismerheti azért sem, mert a szlovenszkói írók nemcsak hogy az elmúlt két évtized alatt nem produkáltak kiemelkedő alkotást, de még számottevő írót sem találunk közöttük... Sajnálattal kell mg állapítanunk, hogy ezek az írók: provinciális írók, a szónak rosszabb, injeríorabb, barbárabb értelmében is... Nem nyugatiság, Nyugat jelé fordulás, kulturáltságé az, ami feltűnő ezekben az írásokban, hanem a hiánya minden kezdeményezésnek. Herczeg Ferenctöl Kassákig s Ady verseitől a képesmagazinnovellákig majd minden értéket s majd minden selejtet, amit a magyar irodalom az utolsó öt évben produkált, megtalálhatjuk ebben a kötetben, hatását, árnyékát, rezonanciáját-19 Csak a tanulmányok önismerő és önhibákat nem leplező hangja az, ami figyelmeztet arra, hogy talán több is van itt, mint a központi magyar irodalom vidéki vetülete.”

Murányi csonka anyagra támaszkodó és részben mások tanulmányaiból „megtermékenyülő” kritikáját kíméletlensége ellenére sem tartjuk elvetendőnek, hiszen az állításai a két világháború közötti irodalmi produkciónk átlagára ráillenek. Joggal kifogásolhatjuk viszont az elemzés nélküli fölényes ítélkezést és a kiemelésnek, differenciálásnak teljes hiányát. Az is furcsának tűnik, hogy a rólunk valószínűleg először megszólaló kritikus könyörtelen véleményét olyan folyóirat hozza, amelyben addig csak az elnéző jóindulatot tapasztalhattuk. Illés Endre „hírhedt” írásának megvolt az előzménye is: a Nyugatban már korábban is több kemény kritika hangzott el irodalmunkról.

Kassák Lajos Munka című folyóiratának20 — mely a szerkesztő „független szocialista” magatartása révén a két világháború közötti magyarországi szocialista sajtóban sajátos helyet foglal el — irodalmukkal jó kapcsolata volt. A folyóirat kapcsolatait elősegítették Kassáknak és feleségének: Simon Jolánnak személyes kapcsolatai, csehszlovákiai utazásaik, szavalókórussal való fellépéseik, a Sarlóval való élénk kontaktusuk stb. Kassák Munka-körének tagja volt Csáder László, s a Munkában rajza jelent meg a fiatal Lő-