Irodalmi Szemle, 1980
1980/5 - Křenek, Jiří: Magányos ház (novella)
ekkor tompa puffanást hallott. Visszanézett, s látta, hogy az öreg elnyúlva fekszik, mint egy darab fa, s a fejét igyekszik felemelni a hideg földről. — No látja — mordult oda az apjának. A föld hideg nyirkossága gyorsan behatolt az elaggott testbe. Az öreg hunyorgott, sehogy sem értette ezt a hirtelen változást. Michal hátat fordított neki. — Várj — kiáltott utána. Michal kelletlenül megfordult. — Mi az már megint? — Ha fölemelsz, és lefektetsz a dikóra, adok száz koronát. Ha adsz egy keveset a kisüstiből, meg hozzá mézet, és melegítesz a lábamra zabot, adok még egyet. — Száz koronáért manapság a kutya se vakkantja el magát — mondta Michal. — ötszáz mindezért, amit mondott, és fontolóra veszem a dolgot. — Te nyomorult — lihegte az öreg. — Hát legalább emelj fel! — Én magát nem tettem oda — mondta Michal csodálkozással a hangjában. — Miféle ötlet ez már megint! Az öreg tudta, hogy rosszul áll a dolga. Biztos volt benne, hogy Michal nyugodt lelkiismerettel ott hagyná a földön a ház előtt akár reggelig. — Menj a pokol mélységes fenekére — zihálta. — Hát jó. Michal nyújtotta a markát. — Itt nincs — mondta az öreg. — Nálam semmi pénz nincs. — Akkor hát emelgetés sem lesz — közölte Michal. — Persze... az tetszene magának, hogy éhkoppon szolgáljam... hát nem ettem bolondgombát. Az öreg elsötétülő arccal az inge alá nyúlt, és kihúzott két gyűrött százkoronást. — A többi majd azután — mondta határozottan. — Na jó — hagyta helyben Michal. — Ez így már másképp hangzik. Felnyalábolta az öreget, a dikóra vitte, és megtette, amit ígért. Zabot melegített egy tarisznyában, gyógyfüvet szórt a rocskába, és leforrázta vízzel. Csak azután nyújtotta a markát, az öreg pedig beleszámolta a hátralékos összeget. Michal elégedetten dugta a nadrágja hátsó zsebébe. — Rendnek kell lenni — mondta —, tudja, tata. Már azt hittem, be akar csapni. Akkor pedig kénytelen lettem volna igazában megszorongatni a gigáját, hisz tudja, tata. — Mit nyernél vele? — kérdezte az öreg, mélyen belélegezve az illatos párát. — Éppenséggel semmit — mondta Michal. — De tudja, ha engem lóvá tesz valaki, akkor nem ismerek istent. A tulajdon apámat sem ismerem. Az öreg bólintott. — Disznó alak vagy — mondta elismerőleg. — Rettentő disznó. — Volt kire ütnöm — vágott vissza Michal. — Ha száz esztendeig élne, se győzném visszafizetni mindazt, ami fölgyűlt bennem maga ellen. Látja, milyen szép családiasan szót értünk, ha maga is akarja. Nem jobb ez, mint folyton acsarkodni egymásra? Az öreg rájött, mire céloz Michal. — A pénzemet meg nem kapod, inkább felgyújtom a házat — mondta. — Csak gyújtsa — vonta meg a vállát közömbösen Michal. — Én elfutok, hanem maga — bökött ujjával az öregbe —, maga itt marad. Az öreg egész télen lábadozott, egész télen nyomta az ágyat, s Michal minden kis szolgálatáért véresen fizetett. De el kellett ismernie, hogy ha fizet, Michal nem csapja be. Vitt neki tojást, a felesége jóízű leveseket főzött, segített a tisztálkodásban, mosott rá, Michal minden héten megborotválta. Mindezzel elégedett volt az öreg, eltekintve attól, hogy az efféle szolgálatok után mindannyiszor mélyen az inge alá vagy a szalmazsákba kellett nyúlnia, hogy Michal odatartott markába leszámolja az előre kialkudott összeget. Ez már kevésbé volt kedvére való. A koszt járt volna neki az eltartási szerződés szerint, így szólt a megegyezésük, csakhogy Michal most már semmiféle korábbi egyezséget nem ismert el, és gáládul kikövetelte a magáét. Az öreg ugyan fellázadt néha, hogy kipróbálja, meddig feszítheti a húrt, de mindannyiszor pórul járt. A fokos sem segített rajta. Michal csak legyintett, elkapta a fokos nyelét, és azt mondta:
