Irodalmi Szemle, 1980

1980/5 - Duba Gyula: Erkölcsi realizmust!

Duba Gyula ERKÖLCSI REALIZMUST!

Elérkezett az ideje, hogy Fábry Zoltán életművét, irodalmunk fejlődésére tett személyes hatását és Írói magatartása hagyományértékét a halála óta eltelt évtized tapasztalatainak a birtokában felmérjük és értékeljük. S amellett az újra értelmezés és idő- szerűsítő elemzés mozzanatáról sem feledkezhetünk meg. Jó lenne elindítani Fábry Zoltán reneszánszát, mely alkotásai értékét megnövelné, irodalmunk elé pedig Jelenlegi tanácstalan és elbizonytalanodott szakaszában új etikai — művészi programot rajzolhatna. Az idő alkalmas ilynemű szellemi aktivitásra, a Madách Kiadó a közelmúltban jelentette meg Fábry Zoltán Válogatott levelezését, s már a napokban a könyvesboltba kerül Összegyűjtött írásainak első kötete. E gondolatokat nem a véletlen szülte, sem egyéni rokonszenv vagy személyes becsvágy, hanem a szükségszerűség. És az a felismerés, hogy Fábry hiányával irodalmunk nehezebben él, és benső tartása — etikája — elbizonytalanodik. A felismerést nem a vele szemben hálás képzelet, sem a múló idő szépítő ereje sugallja, hanem tárgyilagos, helyzetfelmérő tekintetünk, melyet az a tény befolyásol, hogy társadalmi életünkben is előtérbe kerültek az etikai, a tisztább közösségi értékrend és a morális magatartás kérdései. Ezért amit Fábryval kapcsolatosan elmondhatunk, nem gyengeségből vagy tehetetlenségből fakadó vágya- kozzás, hanem olyan ténymegállapítás, melynek irodalmi összefüggésein túl időszerű társadalmi alapja van.

Hiánya bizonyította be számunkra Fábry nélkülözhetetlenségét.

Ma irodalmunknak — s tegyük hozzá: közéletünknek! — Fábry Zoltán minden lényeges és Jellemző vonására szüksége lenne: következetességére, önmagához való hűségére, felelősségtudatára, felismerő készségére és erkölcsi érzékére. Az elmúlt évtizedben életművének utóélete — már említettem — közelről sem volt olyan gazdag és eredményes, amilyen lehetett volna. A hetvenes évek esztétikumközpontú irodalmi hulláma szükséges újszerűségével és fiatalos életerejével háttérbe szorította Fábry erkölcsi realizmusát. Antifasizmusa — látszólag! — meghaladottnak és időszerűtlennek tűnhetett fel a fiatalabb nemzedékek előtt. S ez — a múló idő gyengítő hatása — nem egészen indokolatlan: kevésbé drámai korban az erkölcsi hűség számonkérése fárasztó lehet. Be ez nem jelenti, hogy a múlt évtized irodalmi törekvései feledték az erkölcs szempontjait, hanem hogy értékkeresésük új — más — szempontokhoz igazodott. A művészetek esztétikai — formai — összetevője az individuum szerepét teljesíti ki a műalkotásban, míg az etikai tartás egyben a közösségi vonásokat képviseli. A forma fokozott igénye magában hordozza a könnyedség, játékosság és képzelet momentumát, túlhajtva ezeket felveti az öncélúság és önzés lehetőségét, s a felszínesség és kizárólagosság vonásait. Az esztétikai erő, mely egyben a művészi forma építője, valóságérzet és képzelet gyermeke, megszületésében a kötetlen és sokszor valós kötődéseit vesztett

— fantázia túlkapásainak is része lehet, és körülötte gyakrabban fellibben a művész „mindenhatóságába” vetett hit képzete.

Az erkölcs pedig az élettapasztalatokból és életakarásból, a sorstudatból táplálkozik, ezért kevésbé csillogó, nehézkesebb, de éppen ezért mélyebb, mert meghatározóbb. A formateremtés ritkán számol a közösséggel, az erkölcsi érték lényegében közösségi kötődésekből születik. Parancsolóbb és meghatározóbb azért, mert az író céljait és akaratát irányítja, eszmei programját életes szálakkal szövi át és egyértelművé teszi, tehát megszabja munkája jellegét. így formaérzékét és esztétikai tájékozódását is alakítja.