Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Varga Erzsébet: Somlyó György két könyve
kitágult, hiszen számtalan új ismeret került felszínre „az emberi idő és tér produktumairól", a hagyományátvétel és hagyomány újítás a maga reakcióját is megszülte olyan kísérletezések formájában, amelyek „már nem bizonyos művészeti hagyományokkal, hanem magával a művészet hagyományával kívánnak szakítani”, azaz magát a művészetet kívánják felszámolni. Bár lehetségesnek tartja, hogy valamikor, a kései jövőben éppen a művészet felszámolására irányuló törekvések produktumait fogják majd művészetnek tartani (mint ahogy mi is művészetnek tartjuk például a kőkorszakbeli dolgokat, a középkori korpuszokat és himnuszokat, amelyek a saját korukban nem művészetként jöttek létre), s azt nem veszik majd művészet számba, amit a mi korunk művészetként hozott létre (ha egyáltalán emlékeznek még rá); Somlyó hisz a művészet — s ezen belül a költészet — életet-megváltoztatni, embert-újjáteremteni tudó erejében: „Mert végül is ez az alapvető modern gondolat: az »új«-nak, amely felé Baudelaire elindult, az igazi tartalma. A világ jussa önmagához. Az ember önmagához való jussa. S az ezért vívott küzdelem, minden korunkbeli drámájával és kudarcával.” S ezzel a „Modernnek kell lenni mindenestül” című „kísérlet” ismertetését le is zárhatjuk. Ezzel a megállapítás-sorral zárul ugyanis a vékony kis kötet: a költészet célja megváltoztatni a világot és újjáteremteni az embert. Mert a világnak és benne az embernek joga van önmagához. S a legkiemelkedőbb költők egyik erénye mindig is az volt, ami például Paul Éluard-é, aki „meg akarta változtatni a világot; de tudta, hogy ez csak a világ megértése útján lehetséges. S mint ahogy a megértésére csak a változtatás vágya, megváltoztatására csak minél teljesebb megértése teszi képessé az embert.” Ezzel az idézettel azonban már a „Másutt” című tanulmánykötet közepén találjuk magunkat, az Éluard válogatott verseihez írt utószónál, amelyből megtudtuk, hogy a „hasznosság és szépség dialektikus egységét — mintegy a kommunista eszme költői jelképeként — Éluard fedezte fel a költészet számára, úgy, hogy benne egyforma érvényt nyer a két oldal: szép az, ami az embereknek hasznára van; és hasznára van az embernek minden, ami szép.” S most egy közhely következik, de vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy a közhelyek általában igazak. Leírom hát: változnak az idők, változnak az értékek. A „szép” ma már nem az, ami „érdek nélkül tetszik”. Szépet immár csak az alkothat, aki — mint Éluard — tudatában van „kora emberei legfőbb gondjának”. Somlyó György mindenekelőtt ezeket az alkotókat állítja vizsgálódásainak és fordítói érdeklődésének középpontjába: a „Modernnek kell lenni mindenestül” ars poeticáját megfogalmazó Rimbaud-tól kezdve Majakovszkijon és Aragonon keresztül egészen Pablo Nerudáig vagy Rafael Alberti-ig, s még tovább lépve az új szovjet, amerikai és francia költészet képviselőiig. Ami különösen vonzóvá teszi tanulmányait, az a mélységes szeretet és megértés, amellyel az egyes költők felé fordul, s amely nélkül tulajdonképpen senkinek sem — nemcsak költőnek, de egyetlen kritikusnak sem — lenne szabad oly célból tollat fognia, hogy versekről, költőkről véleményt nyilvánítson. A „Másutt” című kötet forró emberséggel megfogalmazott írásai arról tanúskodnak, hogy a tanulmányíró Somlyó György Mallarmét és Pablo Nerudát vallhatja legközelebbi rokonának: azt a Mallar- mét, aki kijelentette, hogy „Minden verseskönyv jó könyv” és azt a Nerudát, aki minden költőt egyaránt szeretett. Igaz, van valami, aminek a létjogosultságát a költészeten belül ez a végtelenül megértő Somlyó György is megkérdőjelezi: a jövőtlenség perspektívájában született és bármiféle ideológiát tagadó neoavantgardizmus. „Valamely átfogó ideológia dogmatizmusa — legalábbis elvileg — még érthető és igazolható valamiképpen. De teljességgel igazolhatatlan — elvileg is — az ideológianélküliségnek, sőt a minden ideológiából való kiábrándulásnak, a minden ideológia tagadásának dogmatizmusa, a dogma — vagyis eredendően: eszme — nélküli dogmatizmus. Az egyedül üdvözítő út illúzióját valami tökéletesen megidézett paradicsom felé — ameddig hiszünk benne — még csak el lehet fogadni jogosnak. De az egyedül üdvözítő utat — a semmi felé?” — teszi fel fejtegetésének végén a költői kérdést, amelyre tulajdonképpen már választ sem várunk, hiszen a kérdésfelvetés módjából a felelet félreérthetetlenül kiolvasható. A költészet 1970-ben. Fejlődés-e vagy forradalom? című előadásának végén azonban Somlyó még egyszer — mcst már sokkal sarkítottabban — megfogalmazza a kérdést. A költészet szerinte „nem lehet más, mint forradalom. A kérdés csak az, mit nevezünk annak. Minden eddiginek az elvetését-e, egy elszánt úttörésben a semmi felé? Vagy éppen mindennek az eddiginél sokkal teljesebb és hatékonyabb megőrzését, útban valami felé?
