Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - Zalabai Zsigmond: A madárrá változott leány I. (Mikola Anikó lírájáról)

szomjasan szürcsölte vérét az erdő tébolyult vada

Már a vers első szakaszának megszemélyesítő jelzői („álmatag jű", „jámbor gyík"ľ sejtetik, hogy a természeti képekben az emberi világot igyekszik láttatni a költő. Ezt húzza alá a fömtl sorok olyan erőteljes, eszelős-tragikus perszonifikációja is, mint amilyen a „vadalmái gyermeki hangján sikoltozó almafa’’ anyaképe. Figyelemreméltó az idézett részlet hangszerelése: míg a lágy l, ly, j hangok s az m és n nazálisok száma mindössze negyedszáz, addig a keményebb, illetőleg tompább g, d, b, t, p, k, gy hangok s a recsegő r-ek, sziszegők If, v, s, sz) aránya ennél háromszorta nagyobb! Szinte hallható a vihar, a görgeteg szele, a katasztrófa kemény és érdes robaja, amely végigzúdul — mint ezt a „menekvők hada” — „egy almaja” — „tébolyult vada” rímsor is kiemeli — az emberi, növényi és állati világon. A teljes létezésen, melynek pusztulását a zárószakasz, egy keményen kongó rímpárral visszhangozva a pusztulás kakofón zenéjét, így jeleníti meg:

aztán csend lett — a táj reggelre kelve oly halott és oly konok mint tűzvész után a kiégett templomok

Nem nehéz kibontani e természeti képek logikájából a XX. századi lét tragikus élet- érzését, a világháború, az atomkatasztrófa veszélyét. (A „valami görgeteg” határozatlansága egyébként azonnal eltűnik, ha a verszáró „tűzvész” motívumot is hasznosítjuk: az értelmezés során).

A Vízió színtere, az erdő, biztosítva a versbokor újabb két ága közötti rokonságot, ismételten visszatér Mikola Anikó költészetének egy másik kiemelkedő darabjában, a Télutó ban. Prózaversek ritmusára hangolt forma: a Vízió felfokozott mozgalmassága, a káosszá züllött rend robbanása után a szemlélődés, a leltározás verse. Szerkezetileg is eszerint tagolódik, két-két rokon képzetkör fogja körül, kiegyensúlyozott rendben, a költemény középpontját: Ai—Bi—C—A2—B2.

— Az első versszak (Ai), visszautalva a Vízió erdő színterére, a pusztulás és a hiány képeit állítja elénk, tudatosan élve az apokaliptikus Vörösmarty-vers, az Előszó némileg átigazított frazeológiájával: „Csak ősz és tél és éhség és halál.”

— A második strófa (Bi), az újabb Mikola-verse'k dramatikus jellegének megfelelően, ellenképet fogalmaz, az idill világát mutatja be. A tavaszt is uraló „tél” véget ért:

A dombok közül leszállt a délután. Fényt, fényt, fényt hozott és ébredő füvet, ő- szi barna-rőt avar kelyhéből kinyíló tenyérnyi pázsitot.

— A harmadik strófát (C), a vers logikai középpontjának, szintézisnek tarthatjuk, hiszen képeiben egyesül az Ai-ben kifejtett tézis és a Bi-es szerkezeti egység antitézise. „Hét felhő harcolt az éggel — olvashatjuk ebben a részben. — Vérük a tölgy- / fák kéregcsatornáin folydogált lefelé, és / megitatta a szomjas mohát.” A mondat első fele az Ai motívumkörbe tartozik; második fele pedig a Bi-hez, az „ébredő”, viruló természet világához kapcsolódik.

— A negyedik szakasz (A2) a nyitányra utal vissza, remek megszemélyesítései újra a hiány, a nincs tudatát fejezik ki:

Éhség kószált a bokrok között: nyulak pásztora. Fehérre rágott vesszők csontvázai roppantak léptei alatt. A bozót árnyékkapui csukódtak mögöttem. Nyarat kiáltó madár, merre vagy? Ha hátrafordulok, csak tegnapi arcom jön felém. Az ér repedt tükrében hallgatás vert tanyát.