Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Zalabai Zsigmond: A madárrá változott leány I. (Mikola Anikó lírájáról)
Zalabai Zsigmond A MADÁRRÁ VÁLTOZOTT LEÁNY - I. MIKROSZKOPIKUS VIZSGÄLAT(OK) MIKOLA ANIKÓ LÍRÁJÁBAN MOTlVUMTÖMBÖK ÉS ÉLETÉRZÉS. Mikola Anikó mintegy másfél évtizede formálódó lírájának termékét három verskötet foglalja magában: az Egyszemű éjszaka című antológiát követő esztendőben megjelent Tűz és füst között (1971), a Fák és hajók a szélben (1976) s végül a Madárnak lenni című 1979-es gyűjtemény, amely saját szövegeken kívül egy ciklusnyi műfordítást is tartalmaz a kecsua népköltészetből. Fölvázolható-e vajon a költő fejlődésképe három vékonyka, mindössze kilencven verset tartalmazó füzet alapján, melyekben ráadásul a pályakezdő szakasz kiérleletlen-kidolgozatlan verstömege Is nehezíti a tájékozódást, elfedvén a valós értékeket, az egyéni vonásokat? Véleményünk szerint e vegyes értékű versanyag viszonylag könnyen osztályozható és minősíthető, ha a másfél évtizedes pályaszakasz állandóan visszatérő jellegzetességei, konstans versképző eszközei felől közelítjük meg. Ilyen alapállásból fölfedezhető Mikola Anikó lírájának az a sajátossága, melyet motívumtömbösödésnek nevezhetünk, s amely a kulcsszavak, kedvelt egyéni motívumok ismétlődésében, sűrűsödésében, variálódásá- ban figyelhető meg. Ám nem csupán arról van itt szó, hogy a költőnő szívesen él egy- egy korábbi motívum-leleményével — hiszen ezt a képteremtő fantázia megfáradtságá- nak kellene tekintenünk —, hanem elsősorban arról, hogy a kulcsszavak, a főmotívu- raok átértékelődnek, új valóságvonatkozásokkal gazdagodnak egy dramatikus jellegű, ellentétező szerkezetben megvalósuló kép-, vers- és líraeszmény jegyében. E dramatikus jelleg, mely Mikola Anikó újabb lírájában struktúraképző elvvé lépett elő, előzménye Is, következménye is a versekben kifejeződő életérzés változásának; sír; ktúra és érzelmi magatartás itt a legszervesebb kölcsönviszonyban állnak. Az Egyszemű éjszaka-be\i tizennégy Mikola-verset az éjszakai színek, a komorfekete hangulatok jellemezték, a szorongás, a passzivitás, a félelem, a magány, a bizonytalanság és a tehetetlenség érzése, tudata. ,,Mikola Anikó természete — írta a költő vegetáció ihlette képvilágát elemezve Tőzsér Árpád — a pusztulásé (...) a baljós csendé, a rejtőzködésé, magányé.”1 Antológiás verseiben a holdfény ráfagy a falakra, a fény láz marta szikes talajon vergőd'k, a szálfenyők várakozó halotti gyertyák, a fák az utolsó ének áhítatával énekelnek, a nagyon csöndes délnyugati szél csak az olajfák tépett alkonyát szegezi az égre, a gyantaillat szemfedő, az estéket riadt galambok vonulása követi, ■az ég koromsötét, s virradat más táj felett zuhog, a napok szegett szárnnyal rostokolnak. — ,,Befagyasztott dinamizmus”, írtam annak idején, a fönti motívumok érzelmihangulati természetét minősítve. „Olyanok ezek a képek, mint a tenger partra futó, ott felágaskodó s a visszafutás pillanata előtt hirtelenül megmerevedő, megfagyó hullámai. V'.sszafelé már nincs mozgásuk.”2 A teljes, a változás-változtatás lehetőségeit magában hordó időélmény helyett e korai versek csupán egyetlen pontban ragadják meg az időt, melyet még a szubjektum pillanatnyi érzelmi-hangulati állapota minősít, nem pedig az élet és lét szüntelen állapothullámzásaira figyelő, ellentétekre érzékeny gondolatiság. A korai versek e jellegzetessége, jóllehet azóta megszűnt, illetőleg önmaga ellenképével gazdagodva rajzolja ki a dialektikus világrendet, hosszú időre értékelési, mi több: irodalompolitikal „kívánalmakkal” színezett kritikai babonává merevedett. A kritikusok 1 Egyszemű éjszaka. Bratislava 1970. 9. I. .2 Egyszemű éjszaka — kétszemű kritika. Irodalmi Szemle 1971. 7. sz.
