Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Bodnár Gyula, Grendel Lajos, Lacza Tihamér, Mészáros László, Turczel Lajos, Wlachovský, Karol, Zalabai Zsigmond: Költészetünk a hetvenes évek második felében (ankét)
következetesek? Lehetséges, de a „dokumentatív” és az „esztétikai” szempontot nem is olyan könnyű egyeztetni. Mindenesetre: van egy, jóllehet vitatható, de jelentős antológiánk, s van az alig-recenziók szintjét súroló, jelentéktelen kritikai visszhang. Kritikánk eddig nem a Jelenlétről szólt, hanem ennek ürügyén, másról beszélt (lásd a Hét-vitát). Pedig soha jobb alkalmat egy alapos, mély, értéktudatosító, értéktelenségre rámutató tanulmányra ... S adós maradt az „irodalmibb” megméretéssel a magyarországi kritika is. Beérte a tematikai sajátosságok, a „nemzetiségi életérzés”, bizonyos eszmetörténeti vonatkozások kommentárjával. De hát e célból nyúlhatott volna egyéb műfajokhoz is: újságcikkhez, publicisztikához, Fábry-esszéhez, egy-egy szociológiai tanulmányhoz. E költészetről szólva, sajnos, de való, magáról a költészetről esett a legkevesebb szó. Nem tudora, kinek jó ez. Hogy az értékelési, önszemléleti zavarokkal küszködő szlovákiai magyar lírának nem, az biztos. Fontosnak tartom két gyermekvers-antológiánkat, a Tapsiráré-tapsórumot és a Labda- rózsa, nyári hót. Tizenkét költőt sorakoztattak föl, s noha köztük nem kis különbségek vannak eredetiség, ötletesség, nyelvi találékonyság és gyermeki világszemlélet dolgában, alapjában véve elmondható, hogy gyermekllránk újabb szakasza távolodóban van a mereven didaktikus, agyonpedagogizált, nyelvi szabványformákba löttyintett szövegektől. Földúsult, színesedett, gazdagodott. A rutinszerűségtől viszont nem bírt még elszakadani. Mintha költőink egy része nem venné elég komolyan a lírának ezt a válfaját (sem). Ide kellene hogy lássák Kodály figyelmeztetőleg fölemelt ujja: „Senki sem túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon, sőt igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen rá”. b) Az egyéni összegezések, válogatások közül Cselényi László Krétakorát tartom érdekes kötetnek. Makrostilisztikailag — a világélmény versszerkezetre építése — szempontjából Izgalmas és termékenyítő; mikrostilisztikailag vitákra adhatna alkalmat — ha kritikánk bírná szusszal. Tőzsér Árpád Genezise: egy makacs szívóssággal és imponáló, mert tájainkon szinte példátlan tudatossággal építkező lírikus könyve; a hetvenes évek legszuverénebb hazai magyar kötete. c) Az újabb termést betakarító gyűjtemények sorából kiemelendőnek tartom Simkó Tibor Tikirikitakarak)át (nagy nyeresége gyermeklíránknak], Zs. Nagy Lajos Isapur dalai című kötetét, amely frappáns nyelvi megoldásaival nő a többieké fölé. Találtam kedvemre való versanyagot Ozsvald Arpád V advizek)ében, Gál Sándor Folyójában, Kulcsár Ferenc Krónikatöredékében is; bár az utóbbi három esetben nemegyszer zavart az önismétlés, a tematikai-poétikai lemerevedés, a megtorpanás és elbizonytalanodás, a szövegek „félkészáru” jellege. Határozott fejlődésképet figyeltem meg viszont, poéti- kai-tematikai-világszemléleti gazdagodással, Tóth László, Mikola Anikó és Varga Imre esetében; köteteiknek e fél évtized java termése között a helyük. 2 Nézőpont kérdése, mit tartunk sajátosnak. Az ugyan kétségtelen, hogy a tárgyalt korszak lírája versek egész sorában tükrözi — szinte reformkori indulattal — a maga szűkebb közösségének életérzését, olyannyira hogy Dénes Györgytől Varga Imréig kialakult, legalábbis a nemzetiségi valóság ihlette versekben, egy tematikai integrálódás, amely összefogja a nemzedékeket. Nemzeti irodalmakhoz viszonyítva ez a „vonulat” tűnhetik akár sajátosságnak; de ha nemzetiségi költészetekhez viszonyítok, akkor már aligha az. Itt van például a (versek sorában kimutatható] anyanyelv- és szülőföld- élmény. „Szlovákiai magyar” sajátosság ez? Üssük föl a Medveének című antológiát — s ugyanezt az élményt kénytelenek leszünk vogul, manysi vagy cseremisz élménynek minősíteni. Vagy: Tőzsér Arpád Jób motívumú versére a romániai magyar irodalomból rímel vissza egy költemény, Szilágyi Domokosé. A téma önmagában aligha sajátosság; vagy ha az, egy költészetet még nem tesz sajátossá. Sem értékessé. 3 Sokféle líraeszményt el tudok képzelni; egyet azonban mindegyiktől elvárok: világképet. „A költői világkép tág fogalom, minden — mai szóval élve — reveláns, minősítő tény összefoglaló megnevezése. Alkotóeleme minden grammatikai-nyelvi jellegzetesség, az
