Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Bodnár Gyula, Grendel Lajos, Lacza Tihamér, Mészáros László, Turczel Lajos, Wlachovský, Karol, Zalabai Zsigmond: Költészetünk a hetvenes évek második felében (ankét)
Mészáros László Egy mű — a mi esetünkben tehát egy lírakötet — két vonatkozásban lehet kiemelkedő: kiemelkedhet az irodalomban és kiemelkedhet az irodalomból. Véleményem szerint a hetvenes évek második felében a csehszlovákiai magyar irodalomban nem született olyan lírakötet, amely kiemelkedett volna az irodalomból és kulturális ténnyé válva mozgásokat gerjesztett volna társadalmi valóságunkban. Ugyanakkor olyan Jellegű kiemelkedő csoportosulásról sem beszélhetünk, mint amilyen az Egyszemű éjszakások jelentkezése volt a hatvanas évek második felében. Az irodalmon belül viszont született két-három felfigyeltető alkotás, de abszolút értelemben vett kiemelkedő teljesítményről itt sem beszélhetünk. A más-más egyéniségű költő más-más kategóriákkal jellemezhető — de hatásfokában azonos szintű, erejű — költészete között ugyanis lehetetlen sorrendet felállítani. Tóth László Átkelés, Varga Imre Crouse-szaltók, Mikola Anikó Fák és hajók a szélben, valamint Zs. Nagy Lajos Isapur dalai című művét említeném. Tóth gyötrődő, fogalmi gondolatiságával hat, Zs. Nagy intellektuális képi és nyelvi humorával, Varga Imre a váltakozó formák mögé rejtett kultúrszintézisekkel, Mikola Anikó pedig a tárgy és a fogalom felcseréléseinek, áthatásainak gondolatébresztő kifejezéseivel. 2 Azt hiszem ezt a kérdést is külső és belső vonatkozásban kellene szemügyre venni. Más kérdés ugyanis az, hogy vannak-e költészetünknek sajátos vonulatai, személyiségei, tehát hogy milyen költészetünk arca közelről, megint más az, hogy mi különbözteti meg például az osztrák költészettől vagy a fiama nd lírától. Ez a kérdés azonban túlságosan bonyolult ahhoz, hogy egy ankét keretén belül meg lehessen kísérelni rá a válaszokat. Azt azonban leszögezhetnénk, hogy a kérdés nem értelmetlen, hogy az azonos kultúrkörben létező, együttélő nemzeti és nemzetiségi költészetnek vannak sajátos jegyeik, vannak hasonló, sőt azonos ismérveik is. Mivel a „vonulat” eléggé határozatlan fogalom, több értelemben használhatjuk. Ha stílusirányzatnak vesszük, akkor költészetünknek nyilvánvalóan nincsenek határozott vonulatai. Egy-egy költőnk két-három verse lehet szimbolista, szürrealista, expresszionista stb., de félreértés lenne őt ezért bármiféle „istának” nevezni. A stílus, a forma megszületése idejében maga a tartalom, de minden további nemzedék számára puszta formává válik, melyet fel lehet használni az új tartalom összefogására. Ha viszont az úgynevezett nemzedéki csoportosulásokat vesszük vonulatoknak, akkor az eléggé közismert tipológiát kapjuk (az alapozók, a Nyolcak, a Négyek, az Egyszeműsök a hetvenes években indulók stb.). Itt azt kellene hangsúlyozni, hogy miképp a különféle stílusjegyek felismerése csupán ténymegállapítás és nem értékelés, a különféle nemzedéki csoportba való besorolás sem jelent semmiféle értékítéletet. A vonulat legelfogadhatóbb értelmezésének a tartalmi ismérveken alapuló líratlpus tűnik; ilyen értelemben gondolati, érzelmi, természeti, családi, szerelmi stb. líráról beszélünk. Ezek a vonulatok azonban általánosak, minden költészetben föllelhetők. Csak akkor jelenthetné közülük bármelyik is költészetünk sajátos vonulatát, ha költőink túlnyomó többségét odasorolhatnánk hozzá. Ez a helyzet azonban nem áll fenn, és az egyes típusoknak is csak egykét képviselője akad. Így hát költészetünkben vonulatok helyett csak egy-két jellegzetes dombról beszélhetünk. A vonulatok hiányából még nem következik szükségszerűen a személyiségek hiánya, de sajnos költészetünk dombos vidékén nem tett csodát a természet. Tehát szerintem
