Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Gál Sándor: Cseperészget a bádogeresz már (jegyzet)
3 Ma féltucat József Attila kötetem van. Válogatott versek, összes versek, jubileumi kiadás, kritikai kiadás. Ha úgy érzem, József Attilára van szükségem, kezembe veszem könyvét. Az elesett költő, a vonatkerekek alá hulló költő nyújt vigasztalást. Az a költő, aki azt írta utolsó versében: „íme, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet...” Talán banálisan hangzik, de most is áhítattal, megilletődéssel lépek be költészetének katedrálisába. Ogy érzem, mintha rám nézne a sorokból, mintha rámszegeződne sötét, titokzatos szeme, mintha belenyúlna gondolataimba s önmaga képére formálná. Nem, ez a költészet ma sem kopott meg, ma is hevít, izgat, szorít, bővül. A szomorú József Attila szól hozzám, a sámáni, a játékos, a szerelmes, az önző, a gyűlölő, a megbocsájtó, a higgadt, a forradalmi, az anyját hívó gyermek s az életbe belerokkant férfi... Zseni volt? Az. Megmásíthatatlan. Egyedülvaló. Örök. Hogy voltaképpen ki volt ő, ma sem tudjuk bizonyosan. De sejtjük. Mint a titokzatos Univerzumot. GÁL SÁNDOR Cseperészget a bádogeresz már Akárhogy lesz, immár kész a leltár. Éltem — s ebbe más is belehalt már. (József Attila) Köd van kint, és február. Haldoklik a tél, „roskad a kásás hó”. Maholnap ismét ránk tör a tavasz. Rád a hetvenötödik, rám a negyvenharmadik. Látod, Te volnál az idősebb, s mégis: én hordok magamban tíz évvel többet a huszadik századból. Abból a századból, amelyben összesen négy napot töltöttünk együtt. Igaz, én Búcson, a Duna mentén, Te pedig Szárszón. Bőgtem rengeteget, ahogy szüleimtől tudom, talán fájt valamim, talán éhes voltam — nem tudhatni. Te pedig akkor már készülődtél — hova is? — a Sínek közé? Odadőlnl a barbárság tüzetokádó embertelensége elé? Mit gondoltál, amikor elszántad magadat? Hogy megválthatod? Hogy haláloddal valamit is megváltoztathatsz? Tévedtél. Minden bekövetkezett, ami ellen haláloddal tiltakoztál. Tudom, mert láttam, megéltem. Tégedet is láttalak és megéltelek, bár számomra az Első Költő nem Te voltál, hanem a számodra-is-első: Ady Endre. Aztán volt idő, amikor csak Te uralkodtál; éveken át. Tanultalak, szerettelek, szidtalak dühömben, hogy mindent elmondtál előlem. A Dunát, a Szerelmet, a Hazát, a Mamát, a Kitántorgó Milliókat, mindent, mindent. Akkor — a hatvanas évek elején — úgy láttam, nem hagytál megíratlanul egyetlen homokbuckát sem; hogy a vizek, az ingoványok, a folyódelták és holtágak, mind a tieid. De később e teljes birtoklást körülkerítette az idő, s ránk új jégverések, áradások szakadtak, új feldarabolás, szétmarcangolás következett. Árkok, üszkök, csontok meredeztek utaink kétoldalún. Ezt Te már nem láttad. Te már nem láttad a Másodszor Égő Európát. Ezt az én szemem őrzi. És őrzi a bekerített Duna-menti falvak fagyos retteneteit, a virsliért- eladott hűségeseket, a Te hűségeseidet, a proletárokat.
