Irodalmi Szemle, 1980
1980/1 - Simkó Tibor: Guadalupe fehér virága — I. (dráma)
az anyám sokat mesélt magáról... (Fölnevet) Szamárság... (Az arca ismét komollyá válik) Volt az anyámnak egy meséje, amit igen szerettem. Egy messzi városról szólt, ahova a Csodatevő Mária képéhez zarándokoltak az emberek. Guadelupe — anyám, emlékszem, Így ejtette a város nevét. A történet már kiment a fejemből, csak az maradt meg bennem, ahogy mindig megkönnyeztük a végét... (Marjorie közben visszaül a székre. Apafej fölkel, s hol lassúbb, hol gyorsabb léptekkel járkál föl-alá. Elmélázva, majd temperamentumosán gesztikulálva meg-megáll, helyenként mintha magának beszélne, másutt szinte a nő arcába mondja a szavakat) APAFEJ Hatéves voltam, mikor az anyám meghalt. Apám nyers ember volt, nem tudott mesélni. Teltek az évek, és bennem lassan elmosódtak anyám arcvonásai. Fénykép — hogy, hogy nem — nem maradt róla. Ha most rágondolok, mindig úgy látom őt, ahogy a guadelupei történetet mondja: halovány arccal ül az ablak mellett, nézi a téli tájat, a hóval befújt Réteket, a Szigeti-ág ködbe vesző erdejét, s a szeméből egymás után buggyannak ki a könnyek. (Ismét leül az ágyra) Hosszú évekkel később a szibériai fogolytáborban valakitől egy gyűrött, maszatos könyvet kaptam kölcsön. Nem Is könyv volt, csak füzet, amolyan filléres regény. „Guadalupe fehér virága” — ez volt a elme. Ott Így állt: Guadalupe. (Keresgél az emlékezetében) Egész másról szólt, mint anyám meséje, csak a város volt ugyanaz. Én ott, abban a koszos fabarakkban estétől hajnalig szinte fölfaltam azt a füzetet. Süvítő szél hordta odakint a havat, zúgtak a messzi erdők, én meg csak olvastam rendületlenül. S közben mintha az anyám könnyei csurogtak volna végig a lapokon. (Mosolyogni próbál) Az én könnyeim voltak. (Fölkel, az asszony elé lép) ,A regény főszereplőjét Marjorie-nek hívták. Ö volt „Guadapule fehér virága”. (Folytatja sétáját a szobában) A regénybeli történetet is rég elfeledtem, csak ez a név él bennem mindmáig. Marjorie... És ez a név valahogy ugyanazt jelenti nekem, mint az anyám ... (Hosszabb szünet következik. Apafej is leül az asztal mellé, szembe az asszonnyal. Ujjai babrálnak az asztalon, megfognak egy-egy ott heverő tárgyat, aztán elengedik. Nem néz a nőre, de Marjorie időnként Apafejre pillant. Végül az asszony töri meg a csöndet) MARJORIE (sóhajt) Hát igen.. .Mindenki cipeli a maga emlékeit... APAFEJ (elgondolkodva) Csak nem mindenki pakolja ki őket... (Egy ideig szótlanul néznek maguk elé, aztán megint Marjorie-t halljuk) MARJORIE Csak ketten laknak itt? APAFEJ Csak ... MARJORIE A fiatalember... a fia? APAFEJ Kölök? Nem. Nem a fiam ... MARJORIE Kollégák? APAFEJ Azok se ... Én neveltem. MARJORIE Mostanában költöztek ide? APAFEJ Nyár elején. MARJORIE Vidékről? APAFEJ Egy tanyáról. MARJORIE Tanyáról? Nem nehéz megszokniuk a nagyvárosban? APAFEJ Alig járunk le. MARJORIE Milyen volt tanyán lakni? APAFEJ (elgondolkodva nézi az asszonyt) Beleszülettem. Ott nőttem föl. Nem tudom... MARJORIE Egész mostanig állandóan ott élt? APAFEJ Dehogy. Azért forogtam a világban. MARJORIE Ja, a hadifogság... APAFEJ Nemcsak akkor. Később is. MARJORIE Aztán visszatért? APAFEJ (lassan, vontatottan) Tudja, a fateromnak igen nehéz volt a természete. Anyámat is az vihette a sírba. Az öregem mégegyszer megnősült, két lánya született az új házasságból. Mind a ketten messzire kerültek, végül a mostohám is otthagyta az apámat. Én akkor már rég csavarogtam. Bejártam öt országot, voltam kifutó, bányász, reklámember, utcasöprő, minden. No, évente hazalátogattam. Nem a fater rátartisága vonzott, inkább az anyám emléke. Egyszer aztán, hogy a mostohám is
