Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Kövesdi János: A nyitott sír (novella)

Kövesdi János

A NYITOTT SÍR

Ha jövök, mindig egy megállóval előbb szállók le a buszról, hogy közbeejthessem a temetőt. Megállók anyám sírjánál, némán váltok vele néhány szót, mert tudom, hogy míg távol vagyok, aggódva csak rám gondol, folyton csak engem vár. Megigazítom a fejfán a koszorút, kitépdesem a gyomot a virágok köeül, megnyesegetem a fejéhez ültetett két kis platánfát. Most is ezt teszem. Amikor elbúcsúztam anyámtól, s utazótáskám után nyúltam, hogy elinduljak be a faluba, észrevettem, hogy a temető egyik sarkában új sírt ásnak. Biztosan meghalt valaki. Sokan halnak meg mostanában idehaza. Főleg, persze, öregek. Lassanként elmegy az első világháborús nemzedék. Vajon ki halhatott meg? Az autóbuszon senki sem említette, hogy meghalt volna valaki a faluban. Pedig máskor mindig azzal kezdik: „Hallottad, hogy meghalt... ez vagy az?” — Nem — felelem. És akkor elmondják, hogy milyen betegségben halt meg az illető, melyik kórházban kezelték, hány ezerrel „kenték meg” hozzátartozói az orvosokat, a kórházi személyzet gondatlansága miatt pusztult-e el a szerencsétlen vagy mert már olyan, öreg volt... Az utóbbi években sűrűn emlegetik az elhalálozásoknál a személyzet gondatlanságát. Most, mondom, semmit sem említett senki. Talán még nem szereztek tudomást az esetről.

Megkérdezem Fullajtár bácsitól, az öreg sírásótól, biztosan ő ássa az új sírt.

Elindultam az új sírhely felé. Egyenletes, de igen hosszúra nyúl időközönként villant meg a felszínen egy-egy lapátnyi sárgás agyag.

Csakugyan az öreg Fullajtár volt az. Ügy kötésig érhetett már neki a gödör. Meg- görbedt háttal feszült neki a földnek, és többször is rá kellett taposnia az ásó vállára, hogy behatoljon a szikkadt, kemény agyagba. Háttal állt felém, Igencsak remegett kezében az ásónyél. Bizony, régóta elkelt volna már a falunknak egy fiatal, erős sírásó, de senki se pályázott erre a mesterségre.

— Jó napot, Fullajtár bácsi — köszöntem rá.

— Adj’isten, öcsém — egyenesedett fel az öreg, s bizonytalanul hozzátette: — Nézlek, nézlek, de már megbocsáss, nem tudom, ki fia vagy.

— A Bognár Ödöné.

— Az Ödöné? A kisebbik ugye? — fürkészte az arcomat. — Hasonlítói az apádra. Te valahol messzi tanulsz, ha jól tudom.

— Zólyomban.

— Oszt mi leszel, ha elvégzed azt az iskolát?

— Erdőmérnök, Fullajtár bácsi.

— Erdőmérnök? — emelte rám hitetlenkedve tompa fényű, fáradt szemét. — De hisz errefelé nincsenek is erdők.

— Majd telepítünk.

Az öreg ismét két kézre fogta az ásót, és folytatni készült a munkát.

— KI halt meg, Fullajtár bácsi?

Az ásó visszahanyatlott. Az öreg felkapta a fejét. A szemében dac, vagy inkább harag- villant.

— Senki — felelte kurtán, keményen.

Furcsán éreztem magam. Vajon mi lelte az öreget? — suhant át rajtam. Csak nemi az apámmal? ... Eh, apám nem szokott öreg emberekkel...