Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Dávid Teréz: Miért nem lett belőlem jó házból való úrilány?

a gőzös Kanizsára hangzott fel, ha a vásznon csata dúlt, jött a Fel, fel vitézek a csatára, tűzvész esetén az Ég a kunyhó, ropog a nád, éjszakai idillnél a Fürdik a holdvilág és halálozás esetén a Kitették a holttestet az udvarra. De klasszikusokat is játszott. Főleg a Für Elisét, a Szűz imáját és a Madarak csicsergését, mivelhogy akkortájt ezek voltak a divatos klasszikusok, s jótékony célú teadélutánokon velük szerepeltek illetékes „úrilányok”. Mint látható, mesterem nagyon tapasztalt mozizongorista volt és főleg szívós. Sohase vonult — mint jómagam — szédülten a hosszúfejű művészettől a vászon mögé, ahol a feliratok tükörírásban jelentek meg ugyan, de a szereplők eredeti alakjukban látszottak. Feledhetetlen élmények maradtak számomra ezek a leckeórák, kár, hegy nemsokára feltalálták a hangosfilmet, új mozipalota épült városunkban, így aztán belőlem sem lett zongoraművésznő, de kapcsolatom a színház hátul. só bejáratával nem szakadt meg, mert... a következő albérlőnk egy valóságos primadonna volt, mi több, másodszubrett, akinek a ruháit szabad volt elvinnem az előadásokra, és így közelebb kerültem a szentek szentélyéhez, öltözőkhöz, színpadhoz, sőt néha magam is megjelenhettem azon mint „nép”, „katonaság”.

Sejtelmem sincs róla, hogy miért kaptak számot akkoriban a szubrettek. De pontosan emlékszem, hogy a színtársulat érkezését bejelentő „előzetes” falragaszokon F. Ilonka neve mellett ez a beosztás állt: másodszubrett. Számomra mégis ő volt a világ legelső szubrettprimadonnája, akár Marosaként lépett színre a Mágnás Miskában, akár császárnőként a Császárnőben. Már nem emlékszem, melyik császárnő kalandjáról szólt a darab. Talán Lujzáéról? Vagy Antóniáéról? Vagy éppen magáról a fenséges Teréziáról? Azt sem tudom, hogy ki írta a librettót, ki szerezte a zenéjét. Csak azt tudom, hogy amikor Ilonka művésznő belibegett rengő-ringó rózsagirlandos, csipkés, csokros, fényes krinolinjában, selyemcsillogású fehér parókában, libatollból imitált hattyúprémmel díszített bársonybelépőjében, és énekelni kezdte, hogy: „Most a császárnő hív táncra / Ma te légy a lovagom...” Nos... számomra akkor és ott kezdődött a SZÍNHÁZ!

A művésznő az édesanyjával költözött be hozzánk, ami azért volt jó, mert az ágyamat visszavihettük a lányszobába, és így magasabb bért kaptunk, s még azért is jó volt, mert a művésznő jóvoltából ott ülhettem minden vasárnap délutánján az erkélyszéken, zajban, zsibongásban, izzadságszagban, mert az erkélyszékek után a karzat következett. Engem mindez cseppet sem zavart. Tudtam, hogy mindez hozzátartozik az élvezethez, és hogy a harmadik csengetés után úgyis felmegy az előfüggöny, az, amelyikre reklámok vannak festve: Színház után friss vacsora a Koronában, Füredynél minden este disznótor, Lenvay drogériájában garantált kebeldúsitó, Síremléket vásároljon Gerenday- nál! — S mikor aztán elsötétedik a terem, s csak a rivaldafény világítja meg alulról sejtelmesen a bordó bársonyfüggönyt, a zenekari mélyedésből hangzó cincogás szív- zsongító melódiává szélesedik és szárnyal, szárnyal, szárnyal... majd kettényílik a cor- tina és elénktárul egy mesevilág, melyet este az ágyamban mégegyszer végigálmodok, de akkor már én vagyok a hős, a hősnő, a muzsika, a dal, a színész!

Nos hát ezt a gyönyörűséget kaptam én F. Ilonkától, aki egyébként nagyon szolid másodszubrett volt. Odahaza csakis viseltes pongyolát hordott, mert az csak afféle mesebeszéd, hogy a művésznők, amikor senki sem látja őket, hattyúprémes kimonóban járnak. Habár láttam én olyan primadonnát is, aki saját lakásában csakis pomponos selyemtopánt viselt és nyakán egy aranyból való angyalfejet. A mi albérlőnk nem ilyen volt, a mamája is valóságos édesanya, nem olyan fizetett „színházi mama”, akit teljes ellátásért alkalmaztak értéküket emelendő némely primadonnák, azok, akiknek minden városban más tisztelőjük volt, lehetőleg jómódú, hogy meg tudja vásárolni kedvence jutalomjátékára az egész előadást. Sőt, a sajtót is. Fizetett „klakkot” rendelt számára. Ezt albérlőnk anyja mesélte, aki valamikor maga is művésznő volt, de ekkoriban csupán a lánya színpadi ruháit alakítgatta, formálgatta, kettőből egyet, régiből újat, mert ezekben az időkben a színésznők egyedül gondoskodtak ruhatárukról. Ezeknek híre eljutott a színigazgatókhoz és nagymértékben befolyásolta a színészek gázsiját. A mi Ilonkánk tartotta a színvonalat, és magam is varrtam számára nyúlszőrből való hermelint, ezüst flittert, aranysujtást a toalettjeire, hogy felvehesse a versenyt azokkal a kartársnőkkel, akiknek szabószámláit gazdag hódolók fizették. Kosztolni is otthon kosztolt a művésznő, azt evett, amit az édesanyja főzött spirituszfőzőn a mi szép fehér szó