Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - ÉLŐ MÚLT - Tőzsér Árpád: Rokokó csizma az asztalunkon — III.

Ne tagadd, hogy hányszor volt neked ordered,

Hányszor volt befogva és készen szekered,

Hogy más udvarban is keresed kenyered,

Úgyis a dologban fel nem tör tenyered.

A megúnt szerető „színre” ugyan távozni készül, de különböző női praktikákkal („sandalva könnyezés”, rosszullét mímelése, bűnbánat, hűségének bizonygatása stb.) húzza az időt. A költő gúnnyal sorolja, mit gondolhatnak s mit pletykálnak róluk a szomszédok, hogyan „czirkálnak” körülöttük a „kémek”, de minden igyekezete hasztalan: a nőt nem tudja lerázni nyakáról. S a tehetetlen düh egyre magasabbra- srófolja benne a gúny lángját, egyre erősebb kifejezésekre készteti, hogy végül már „lopással” hozza kapcsolatba a lány ottlétét:

Most hogy udvaromhoz régen hozzászoktál,

Ha elmégy, gondolják, hogy valamit loptál,

Vagy pedig valahogy titkos kérget szoptál S minden grácziából egészen kikoptál.

Csoportrímelésű s többnyire epikus magot is tartalmazó tizenketteseit költőnk Gyöngyösi hatására írja, s az ilyen „csinálmányai” — szintén Gyöngyösi hatására34 — általában képgazdagabbak, mint dalai. Ebben a versében azonban még képet is alig találunk. A bravúros verselést, a bonyolult strófaszerkezeteket a semleges hatású „négysarkú” vers, a rokokó zeneiséget, a bizarr rímelést az azonos tagolású sorok s a ragrímek monotonsága, a könnyed lejtést az alexandrinusok nehézkessége váltja fel. Az irónián kívül nincs itt semmi, ami a rokokó stílussajátosságaira utalna, mégis úgy érezzük, ezt a verset csak a rokokó korában írhatták. Pontosabban: ezt a történetet. Mert nem a verselés rokokós itt, hanem a versbe fogott történet, a szokatlan szerelmi viszony, s a viszonynak és végének ez a nyílt kibeszélése. Mintha Casanova Emlékiratainak egy indulatos, „dúló-fúló” magyar változatát olvasnánk! Csak a rokokó írója tudott ennyire gátlástalanul írni gátlástalan és frivol szerelmi életéről.

De frivolságában is lehangoló vers ez. S annál lehangolóbb, mert egyszerre frivol és

— meggyőző. Itt nincs játék, nincs stilizálás, nincs távolság költő és témája között. Hiába keressük az udvarló vagy kesergő versek sztereotip szóvirágait, fordulatait, csak józan, célratörő, pontos kifejezéseket találunk:

Sőt utitársat is tenéked kerestem,

Mikor fogsz búcsúzni, a pillantást lestem,

Mert bizony megvallom, megunt lelkem s testem,

Ily soká, azt bánom, mint egy bakot nyestem.

S ezen a gyökös (s nem kétséges, hogy Felbáron, Csallóköz népétől tanult] nyelven nem lehet pózolni, ez nem felvett hang, nem a kor elvárása, ez Amadé legszemélyesebb

34 Amadé kész képeket sem átall mesterétől átvenni. Érdemes összevetni ilyen szempontból a Mint a leesett hó, olyan fehér teste... néhány sorát Gyöngyösi Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága címen emlegetett versének megfelelő soraival:

Gy.: Homloka lilium, az ajaka kláris A.: Bíbor piros kláris hasadott ajaka

Gy.: Cédrus az dereka, tekintete ráró A.: Szép czédrus derkának me,rő delisége

Gy.: Neme királyi vér, nem csak egy köz báró A.: A nap sugárival küszködnek nemei