Irodalmi Szemle, 1980

1980/1 - Mács József: Szélfúvásban — I. (regényrészlet)

látom, és mintha nem is akarná, hogy legyen. Na, majd kerítek én neki cipőt, ruhát, inget rendeset. Munkába elhordhatja a szegény megboldogult uramét.

A temetőn keresztül tartottam hazafelé. Komótosan, ráérősen, módos parasztasszonyhoz illőn, akinek volt már szolgálója. Erős, izmos fiatalember. Mától fogva nem kell lótnom-futnom, csontig lesoványodva hajszolnom magam. Senki nem nevet rajtam, hogy asszony létemre hajtom a lovat. Szántok, vetek, kaszálok. Ha meg a malomba viszek őrö'lnivalót, magam kapom vállamra a zsákot.

A sírok között lassan, csendesen bandukoltam. Mintha attól féltem volna, hogy a nagyobb igyekezetemmel megháborgatom az alvók nyugalmát. Az apósom, anyósom közös fejfájánál megálltam. Ha látott volna valaki, azt hitte volna, hogy fel akarom panaszolni nekik a magára maradt özvegy parasztasszony sorát. Ma se tudnám megmondani, miért éppen ott álltam meg. Talán azért, hogy lent is hallhatóan kisóhajtsam magamból, milyen jő lenne, ha még élnének. Néhol az öreget nemcsak hátraszorítják az udvarba, de ha tehetnék, rájuk is reteszelnék az ajtót, mint az állatra. Én megtörölném a helyüket, ha élnének. Mert ha öregesen, totyogósan is, de az apósom személyében gazda lenne a háznál. A szolga nem az, legyen akármilyen jó. A szolgát dolgoztatni kell. Nem lehet komolyan tanácskozni vele.

Nem volt még meleg. Mégis nyakamba ült a lustaság. Nem volt kedvem mozdulni a temetőből. Arra gondoltam, ami éjszaka is foglalkoztatott. Dehogy jöttem volna én el Pergéről, ha előre látom a sorsom. Dehogy jöttem volna más faluba, idegen emberek közé özvegynek. Inkább vénlány maradtam volna a falumban, és éltem volna a kényelmesebb életet.

Mindig sietnem kellett. Az uram életében is. Mégse értük utol magunkat. Igaz, a sors is úgy illeszti össze a dolgokat, enné meg azt is a rosseb, hogy hirtelent a lassúval, a méregodút a birkatürelművel. Én ötöt léptem addig, míg az uram egyet. Ű, nyugodjon békében, még a hőségtől ellustult ökörnél is kényelmesebben mozgott. Ha biztattam meg korholtam, hogy jó ember, mire jutunk így, a válasza csak annyi volt:

— Hallod-e, asszony, holnap is lesz nap!

Neki semmi nem volt sürgős. Felőle derülhetett, borulhatott az ég, nem nyugtalanította. Hiába mondtam, siess, Boldi, szedd össze magad, szárazon jó behordani a takarmányt, mintha a falnak beszéltem volna. Lepihent ebéd után. Hol a csűrben, hol az ólpadon. Elszenderült vacsora után is. Mint az álomkóros! Vendégek, szomszédok se zavarták. Vak Rozi, aki nem volt teljesen vak, a fél szemével látott, ha meg a pohár fenekére kellett nézni, látott a másikkal is, csak úgy bolondozásból néha megvakarta a tálját, de az uram arra se ébredt fel.

Vasárnap délelőtt, délután a templomban ült. Mert ott jól kialudhatta magát. Nem tudtak a falunkba olyan nagy torkú papot fogadni, aki felkiabálta volna álmából. Eleinte restelltem, aztán megszoktam álomszuszékságát a kukoricafosztóban, disznótorban és a karácsonyesti ünnepségen az iskolában, amikor szeretetcsomagot osztottunk a legszegényebb gyerekeknek. A frontra is úgy indult el, hogy soha nem ér oda. Mintha érezte volna, onnan már nem jön vissza. A golyó a fürgét is utoléri, nem az olyan lassút.

Azt szeretném, ha itt feküdne a temetőben, a szülei közelében. Eljárnék a sírjához, beszámolnék neki mindenről. Elmondanám azt is, hogy már nem vagyok egyedül. Szolgám van. Derék fiatalember. Erdélyi, vagy ki tudja, hová való? Nem is érdekel az engem. Talán a neve se igazi. Gergő. Nálunk a tehénnek se adnak ilyen csúf nevet. De essen belé a rosseb, nem engem hívnak így. Dolgosnak mutatkozik. Az a fontos.

Akácfa alatt álltam, és a faluból mintha hozzám sietett volna minden hang. A kovács kalapácsa itt muzsikáltatta az üllőt. A kutyával, tehénnel vesződő öregemberek káromkodása is ide hallatszott. A gyerekek lármája meg az akácfák ágaira fészkelt. Fölöttem lármáztak, viháncoltak. Nem jártak iskolába.

Szerettem a temető csendjét, a sorsokat, életeket takaró hantokat. A friss sírok gondozottak voltak, a régiek elhanyagoltak. Benőtte őket a fű. A sírhantok közül a Balogh Pálnéé volt a legfrissebb. Az Etelkáé. Nem ő ment a frontra. A front jött hozzá. Éppen a tehenet fejte a csűrben, amikor akna vágódott a tetőbe. Hátába fúródott a szilánk. Mekkora riadalom támadt. Az égő ház vagy az égő szalmakazal semmi ahhoz képest! Én is ott szorongtam a kíváncsiak gyűrűjében. Mintha akkor fordult volna le a fejőszékről. A hátába vágódott a halálos szilánk. Még most is látom a döbbenetet a nyitva