Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - NAPLÓ - Dobossy László: A hídépítő szolgálata

za ezt a szó erkölcsi értelmében vett emberi helytállását.

Ám valószínűleg ugyanez a szigorúan meg nem alkuvó magatartás lett az okozója, hogy később is, már Budapesten, élete végéig éreznie kellett bizonyos fajta méltatlan mellőzést, a pusztába kiáltozás kínját. Pedig viszonylag jól beilleszkedett a hazai életbe: voltak szép sikerei meg persze látványos kudarcai és kínos csalódásai is. A nemzedéktársak — Ilku Pál meg Szabó Imre kivételével — sorra a cselekvő szellemi élet perifériájára szorultunk (Győry Dezső, Horváth Ferenc, Jócsik Lajos, Dobossy Imre, Kovács Endre...); őt is bőven érte méltatlanság, főleg kenyérkereseti munkakörében, de azért legszívósabban állta a próbákat; kiküldték a kapun, visszatért az ajtón. Talán határmenti eredete [Szakolcán töltötte gyermek- és ifjúkorát...) edzette ellenállóvá. Nem kedvetlenítette el — vagy csak úgy tett, hogy nem kedvetleníti el — a mellőzés, a lekicsinylés. Megvalósított egy stílust, amely rokonszenvesen nemcsak írásmód volt, s amelyet immár egyre inkább a puritánság jellemzett. Várhatóan csak majd mostanában, a halála után, amidőn — Mallarmé szavával — „az öröklét önmagává avatja”, fordul életműve felé olyan értő figyelem, amilyent már régóta bízvást megérdemelt volna.

Alig néhány nappal elhunyta előtt még együtt voltunk, hajdani nemzedéktársak, abból az alkalomból, hogy Balogh Edgár is Budapestre látogatott. (Amikor így, esett szép, szomorú fejekkel, néhanapján összejövünk, bizony olyanok vagyunk, mint korán vénült fiatalok, akik úgy beszélünk jelenünkről, mintha még mindig húsz évesek volnánk.) S ha most — persze önkényesen — élete zárszavának minősítem, amit ott, akkor, rögtönözve s már eléggé akadozva is, Szalatnai Rezső elmondott, szavai a halál távlatában — sub specie mortis — különleges értelmet kaptak. Me. gint, mint annyiszor, főleg arról beszélt, hogy a mi hajdani vállalkozásunk azért volt vonzóan szép, mert a szocializmus igazságát fölismerve, önzetlenül, az üldözés csapásai alatt is erősödve edzettük magunkat alkotó közösséggé. Most pedig... S hangjából meg a tapasztalati példáiból áradt a keserűség; soha nem látszott még ennyire fáradtnak és kiábrándultnak. Többen másként vélekedtünk, mint ő: most is, igen, most megint esedékes mindez, ami bennünket akkor lelkesített.

E fölvillantott emlék íratta velem soraim élére a „hídépítő” szót: a hídépítés még a mai, kivételesen kedvező körülmények közt is hosszadalmas, nehéz, fárasztó munka. Az építő kidőlhet, helyére mások lépnek, a hídnak állnia kell. Jóllehet hetvenhárom évesen hunyt el, mégis úgy érezzük, Szalatnai Rezső idő előtt távozott körünkből. Munkájára és példájára változatlanul nagy szükség lenne; ezért marad élő hatású a munkája is, a példája is.

Egyik szép könyvében, A Duna költőiben, még a háború vége felé, ezt írta vallomás gyanánt: „A Duna köt össze a világgal, mint egy óriás országút, elsősorban a hozzánk legközelebb álló szlávok- kal és azon túl pedig a németséggel és egész Európával.. . Egyik legszebb érzés hajtott ki a Duna partján: a nemzetek együttműködésének érzése. Osztályozzuk néha, nagyon világos napokon, a dunai leckét, kinek ezt, kinek amazt az anyagból. Vidd és csináld, ez a te porciód. Érezzük, a Duna ránk tekint, az ősök őse, felelősségre von, késztet és bátorít.”

Szalatnai Rezső gazdag hagyatékában kétség nélkül legszebb és legkötelezőbb ennek a tájakat és nemzeteket összekötő szellemi- politikai küldetésnek a vállalása, illetve — lehetőségeinkhez képest — továbbadása a helyünkbe lépő fiataloknak.

Dobossy László