Irodalmi Szemle, 1980
1980/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: „...az írót mindig a közösség emeli a világ elé” (beszélgetés Duba Gyulával)
Mi lenne tehát a teendőnk? • — Mindenekelőtt azt kellene tudatosítanunk, hogy nemzetiségi létünk ;ténye — ? a létformánk — nem az életnek, nem magának az életformának a lehetőségét kérdő-,; jelezi meg. Eddig irodalmunk ezeket a kérdéseket mindmáig egyfajta történelmi sors-t érzésnek az igézetében, romantikus beütésekkel kezelte. Azaz a történelem szorítójá- ban vergődő ember életét mondta. Ehelyett azonban, amint azzal az ívnak a csukák; című regényemben meg is próbálkoztam, a történelem szorítójában élő ember életét, kellene megfogalmaznunk. A kettő köpött ugyan csak árnyalati a különbség, ám ez\ mégis utal egy nagyon fontos motívumra: az aktivitás motívumára. Vagyis: az élni akarás motívumára az élet elszenvedésének motívumával szemben. Iromalmunknak a Jövőben épp azt kellene megmutatnia, hogy a nemzetiségi lét fokozottabb életerőkre késztethet bennünket, ám mindenképpen alkalmas új emberi — etikai és életérzésbeli, — minőségek létrehozására. 'ir Konkrétan? — Nézzük csak meg, hogy az utóbbi években, évtizedekben melyek voltak a nagyŕ világirodalmi szenzációk? A dél-amerikai regény, a szovjet próza> s bizonyos értelemé ben az angol „dühöngök” művei meg. a. Japánok. Ezek a regények és elbeszélések mind) egy-egy népközösség életérzését, erkölcsét fogalmazták meg és hozták a világtudatba. Ha a szlovákiai magyar irodalomnak ambíciója, márpedig miért ne volna az, hogy részt, vegyen a világirodalom együttesében, nem marad számára más Járható út, mint hogy a szlovákiai magyarságot vállalva, annak sorsproblémáit és életérzését fogalmazza;: meg magas művészi szinten. Ez az életérzés ugyanis nagyon gazdag történelmi tapasz-, tálatokból táplálkozik, és egy nagyon időszerű, jövőbe mutató perspektívának, a nem-, zetköziségnek a jegyében alakul. S ha az író mindezt művekben Is meg tudja való- sítani, ha mindezt a saját sorsunkon keresztül elfogadhatóan be tudja mutatni, ez majd sok mindent indokolni és magyarázni fog. Indokolni fogja azt, hogy miért élményirodalom a miénk, magyarázni fogja, hogy miért akar a mi irodalmunk sorsiro- dalom lenni, s magyarázatot adhat a történelmi összefüggések keresésének igényé- , re is. Első regénykísérlete, a tíz évvel ezelőtti Szabadesés még aránylag „szabadon” éi határozatlanul válogat a lehetséges írói kifejezőeszközök és szemléleti lehetőségek között. Ezt követően azonban, amint azt több elbeszélése, jeles szociográfiai jelentésé és legutóbbi regénye, a Vajúdó parasztvilág közvetlen folytatásaként, regénybeli folytatásaként értékelhető ívnak a csukák is bizonyítja, egyre inkább és egyre következetesebben a klasszikus (vagy: konvencionális?j értelemben vett realista epika felé fordul. Két kérdésem van ezzel kapcsolatban. Először is szeretném tudni, hogy véleménye szerint melyek a korszerű — realista vagy nem realista — próza jellemző vonásai? Másodszor: vajon nem anakronizmus-e a 20. század végén az olyan jellegű hagyományos nagyrealista epika, amelyre Ön az Ívnak a csukákban tett kísérletet? — Hogy melyek a modern próza s melyek a realista próza ismérvei, hamarjában elég nehéz lenne megfogalmazni. Kézenfekvőnek tűnik fel ugyanis, hogy amit az ember a valóság igényével ír meg és gondol át, az tulajdonképpen mind realista. De ha mégis jellemeznem kellene a realista prózát, azt mondanám, hogy van olyan epika, amelyet a valóság tényeinek, a valóság meglévő, élő és működő erőinek és összefüggéseinek ismeretében és megjelenítésére írtak, tehát amely ezt a valóságot akarja reprodukálni egy bizonyos művészi eszménynek, azaz egy konkrét írói programnak az igézetében. Viszont ismerek olyan prózát is, amely nem az elsődleges valóságból, hanem magából az emberi tudatból táplálkozik. Az emberi tudat világából, olyan elvont valóságképből,- amely valamilyen módon már eltávolodott az elsődleges valóságtól. Ez a fajta epika a valóságot nem életesen, hanem elvontan, formailag, metaforikusán, gondolati szinten képviseli, én elsődlegesen mégis azt a prózát illetném a realista jelzővel, amelyik a megélt, fizikai és érzelmi vagy elsődlegesen gondolati valóságot tükrözi. Hogy példát mondjak, két nagy klasszikus szatirikus műhöz, Cervantes Don Quijote jához és Swift Gulliverjéhez kell fordulnom. Amíg a Don Quijote valós történetként, valós emberek különféle kalandjaiból összeálló társadalmi freskóként olvasható, addig a Gullivert már eleve úgy olvassuk, mint elvont történetet, amely-
