Irodalmi Szemle, 1980
1980/2 - Varga Imre: Boszorkányszombat (részletek egy verses Játékból)
felőlinek ormán rakva palota aranyból, falaiban tűz-erek, villogó tűz-szövevény, és pirosban ég üveg kupolája. Fények sajognak körötte, árnyak pörögnek, s hallatszik onnan halk csörömpölés, csörgők hangja és nagy pufogó doboké. Fénycsóvák vetülnek tornyaiból, meglazítják az éjszaka nagy fekete szikláit, s ezek nagy robajjal leválnak helyükről s a földbe csapódnak. Tántorog a táj. A jobb felőli domb bokrai mögül nap- támadat fénye, vagyis: fény és homály nélküli izzás, a dolgok lényege sugárzik. Hátam a sziklának döntöm. Hátam sziklának vetem. Ilyen hát együtt varázslat s valóság. Lapockám érzi még a hegygerincet, s mert merő láng már, letépem az inget. Szerveim köizt kígyó sírül, gyík szalad; nyelvemen parázs. Nyelvemen lángban álló vashegyek. Nyelvemen sarkantyús csizmában emberek. Tagjaimban iszalag, szederina nő s tekereg, zöld hullámzik, fenyő remeg, horzsolja a hold közepét. Nagy zöld bokrok kárálnak s kavicshalmokon megülnek csendesen. Madárnép csap az égbe; s pilinkézik alá a csillagok fényes pora. Lila és narancs- sárga pókok a zöld fűszálak között. Szertemásznak. A vár színarany falában lüktetnek, rángnak a tűz-erek. Üstökösön lovagolva ki száll erre? Emberf orma — arca ragyog. Lakkcipőjén fényes a máz. Az üstökösön lovagló Mester leszáll. S ahogy erősödik vagy gyengül az Aranyvár fénye, az idegen alakja úgy változik. Most épp magasra szökik, alig érem föl derekát. De mihelyt a fény ereje apad, összébb zsugorodik a Mester. Hasamig ér föl csupán. Villog a fény: az üstökös-lovag alakja megnyúlik, majd felsőteste csípőjébe, hamvad. Elbocsátja az üstököst, s ez mint fényes fácán fölburrog a fűből. ARANYVÁR A Mester bemutatja a várat, közben megkezdődik a boszorkányszombati muri Ez itt a vár. Kívülről tagolatlan, sárga sziklák, a bennlevőknek nagy-nagy kristálydoboz. Mennyezetlámpái név szerint, sorolom, figyelmezz! Sarkcsillag, Orion, Kehely és Holló. Áttetsző, azúros kristálylépcsein pávák tipegnek, ki-kitárják színes farktollu- kat, a hegyek mögül idecsapódó dürgésre megrebbennek, zavarodottan forognak, aztán újra látni édes könnyű táncuk, tipegésük. A Várból mozdulat ki nem villan egy se, zene ki nem csap, ki nem szivárog. Egy-egy foszlány ajtónyíláskor, de az fehér, néma; pára csupán. A boszorkák szépek, fiatalok, no meg ijesztő, roppant csúf csoroszlyák, vérvörös ruhában igyekeznek valahová az álló farkú ördögök közt. Persze símárkodik mindegyik, boldogsága ha kanhoz érhet. Az egymásba nyitott termekben sürgölődő népek; s a főterem kellős közepén színházi gépezet látható, amely a boszorkányszombati ünnepség királyát egy micc alatt ideteremti pokolbéli trónterméből. Aki ide belép, eladja lelkét, vagyis hát elcseréli legigazabb önmagáért; ez a szólás járja a pokolban. A kristálytermek padozata vörösben izzik az alattuk égő gyehenna tüzétől. A forróság mégsem elviselhetetlen; buja melegség minden helyiségben, s pihe-puha színek. Érzékeket fűszerező zene szivárog befelé a falakból, mennyezetből. A falakon a pokoli szenvedély jelenetei festmény formában: a Sátán különféle pózokban közösül a bibliabéli szent asszonyokkal, mártírnők, boldogságos égi nőstények falloszokhoz kötö'Zve,
