Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - Zalabai Zsigmond: Gyermek- és ifjúsági irodalmunk a hetvenes években (tanulmány)

tenivalój'uk íróinknak is, a Madách Kiadónak is. A hetvenes évek prózai művei közül csak az elbeszélő jelleget és az ismeretterjesztést ügyesen ötvöző Gyimesi György vadászkönyveit s Dávid Teréznek szlovákul is megjelent A feneketlen láda kincsei című ifjúsági regényét emelhetjük ki; Moyzes Ilona és N. László Endre „meséi” nem sorolhatók az értékek közé. A meseműfaj — vagy ha úgy tetszik: a „gyermeknovella”

— mindeddig elhanyagolt terület; egy közös erőfeszítéssel létrehozott antológia sikere talán prózaíróinkban is felélesztené a gyermekirodalom szunnyadó múzsáját. Szinte teljes mértékben hiányzanak a gyermekregények, a tizenévesekhez szóló alkotások; ezekből a hetvenes években legföljebb csak újrakiadásban került egy-egy a gyermek olvasó kezébe; eredeti alkotás viszont egy évtizeden át nem született. Tolvaj Bertalan kérdésére — „Hogyan lehetne megmozgatni a csehszlovákiai magyar írók színe-javát, bekapcsolni őket irodalmunk vérkeringésébe?” — e műfaj tekintetében még tovább kell keresni a feleletet, s meg kell találni a módját az ösztönzésnek, a (nem is tudom, mióta ki nem írt?) pályázatok lehetőségének is. Hiányzó, pedig nagyon-nagyon, nélkülözhetetlenül fontos műfajként kell megemlítenünk az ismeretterjesztő irodalmat is, amely a szlovákiai tájakhoz fűződő történelmi, kultúrtörténeti vonatkozásokat dolgozná fel játékos, szórakoztató vagy éppen izgalmas formában, hon- és önismeretre nevelve gyermekeinket, a Csallóköztől a Bodrogközig. Ezzel kapcsolatban persze fölmerül a történelmi tárgyú ifjúsági regények szükségessége is, azzal a nem elhanyagolható tudattal, hogy sajátos nemzetiségi szempontjaink figyelembevételével ezeket aligha írja meg bárki is helyettünk.

A költészet és a próza vázlatos áttekintése után föl kell vetnünk a gyermekekhez szóló bábjáték-szövegkönyvek és színpadi művek mostoha helyzetét is. Gál Sándor mesejátéka [A szürke lő) és Siposs Jenő néhány kísérlete az összes eddigi eredményünk. Kevés, hiszen gyermekeink szépen fejlődő bábjátszó, kisszínpadi és színjátszó mozgalma, a Dunamenti Tavasz seregszemléje igényt tart erre a műnemre is. Kibontakozásáért talán a Népművelési Intézet és a DILIZA tehetne egyet s mást, s a MATESZ is megpróbálkozhatna néhány szerző ösztönzésével.

S hogy a kör bezáruljon: hadd utaljak az irodalomról szóló irodalom: a gyermek- és ifjúsági lapjainkban helyet kapó (bár többnyire helyet nem kapó!) könyvismertetések, elemzések, miniesszék, irodalmi-művészeti tárgyú jegyzetek kérdésére is. Nincs tudomásom arról, hogy az érintett szerkesztőségek megrendelésekkel „zaklatnák” íróink színe-javát... S meg kellene vizsgálni végre (lehetőleg már a következő Fábry- napok fő témájaként) azt is, hogy milyen a szlovákiai magyar irodalom oktatásának, feldolgozásmódszerének színvonala, milyen arányban és összetételben kapott (nem kapott) helyet a tankönyvekben; el kellene gondolkodni azon is, miért nincs irodalmunknak legalább két: az alap-, illetőleg a középiskolák érdeklődését kielégítő-el- igazító szöveggyűjteménye stb. stb.

ÖSSZEFOGLALÁS HELYETT inkább a feladatokra hívtam föl a figyelmet. Gyermeklíránk a hetvenes évek második felében tett ugyan sikeres lépéseket az összmagyar gyermekköltészet értékszintje felé, más műfajokban viszont még rengeteg a fehér folt, s eredmények helyett legföljebb a hiányok fölismeréséig jutottunk el. Tegnapi mulasztásaink, holnapi teendőkké lépve elő, arra figyelmeztetnek: a prózánk és költészetünk java részében kimutatható nagykorúsodás, éretté válás a jövőben gyermek- irodalmunk művelőitől és felelős gazdáitól sem szabad, hogy idegen legyen.