Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - Koncsol László: A mélyből (vers)

KONCSOL LÁSZLÓ

A mélyből

Karácsony este volt.

Mire a harang megkondult, a hó elállt.

Indultunk hát a fal mentén, kezünkben viharlámpa, talpunk alatt ropogott jelenünk, a hó,

:s csikorgott a közelmúlt, az üvegcserép.

Fönt hógyapjas orgonaágak, fölénk és tőlünk elhajolva, fölöttük a toronyban Lengyel Pál viharlámpája égett, s mutatta az irányt fénnyel is, nemcsak hangjelekkel, mint a harang,

s szerte az utcán mozgó fények — gyűltek mind a fönti fény köré,

s halkan ropogott a hó, kékesen fénylett az úton, a kidőlt kerítéseken túl, a gyomos kertben, az orgonán meg fönn a harsakon,

ahol tán még ott csüngtek a magyar százados zsigerei.

Ott állt egy hónapja, azon a november végi délelőttön a hársligetben,

míg hullt a bombazápor, csupa sivalkodó boszorkány,

s még ráüvöltött a loholó emberpárra: „Feküdj!“,

mikor a szomszéd hárs tövén bomba csattant,

messze dobta a törzset, mint bábut a súlyos tekegolyó,

s széttépte őt magát is.

Az asszony, aki áldott volt éppen, s akit a férje földre rántott, holtat szült.

Fénylett a hó, ropogott és tapadt,

tömörültek az imbolygó fények, jöttek az asszonyok,

gyászban és szorongva, kezükben énekeskönyv és viharlámpa,

botorkáltak a vének, csupa gyászban,

jöttek az árvák vagy árvajelöltek, hisz

nyugatabbra még dúlt a háború,

s föl-fölzúdult a bombákkal hasas ég,

s botladoztam, fogva anyám kezét, a félig roncs templomlépcsőn: szétvágta azt is egy bomba.

Beléptünk a jeges templomhajóba, viharlámpák és gyertyák közé,

zihált már benn az orgona, cibálta már a bomló agyú kántor,

de a hangszer hördülésein nyugodt ütemben átüzent a nagyharang,

át gyászon, rettegésen,

át orgonán, át szertehulló agyvelőn,

légnyomás- és repesz beverte minden templomablakon,

mint az üvegcserép csikorgásán a hó.

„A gyermek szép és oly ékes, / Vígasságra kellemetes“ — énekeltem a foghíjas gyülekezettel, meg azt az édeset, hogy