Irodalmi Szemle, 1980
1980/2
MELOCCO MIKLÓS ADY-OLT Mielőtt valaha is jártam volna a Kerepesi temetőben, álmomban egyszer ott álltam Ady Endre sírja előtt. Latinovits Zoltánnal álltam ott, aki akár a valóságban is ott lehetett volna, mert akkor még ő is élt. De már nem sokáig. Latinovits fehér vászonöltönyt viselt. Ady Endre sírját tenyérnyi sárga fémlemezek borították, szabályos mértani rendben. Amolyan apró ajtók... Rézből? Aranyból? Nem tudom. Jelentést nem nagyon kerestem, nem is találtam ebben az álomképben, s érthető összefüggéseket azóta sem tárt fel sem az ész, sem az okkultizmus. Pedig ma is elevenen látom ez álom minden részletét s hallom is, ahogy a sír fémpikkelyeit a lombok közt beszűrődő napsugarak fényében, finom zörgéssel borzolgatja az őszi fuvallat. Röviddel ezután a véletlen úgy hozta, hogy amikor ténylegesen is eljutottam Ady sírjához, akkor is ugyanúgy délután volt, mint abban az álomban. És ugyanúgy ősz és napsugarak ugyanabban a szögben ... Szívszorító volt a csalódásom. Nemcsak azért mert Latinovitsot már nem vártam, nem is várhattam oda, mert akkor már neki is saját sírja volt a balatonszemesi temetőben, — hanem azért is, mert Ady Endre sírja egészen_ más a valóságban, mint amilyen abban a különös álomban volt. Pedig hát képekről ismertem már az igazi Ady-síremléket is, melyről egy szobrász, Meloc- co Miklós azt mondta, hogy a magyar szellemóriás síremléke a Kerepesi temetőben csak olyan, mint bármelyik tisztes emlékű, névtelen tisztviselőé: egy a sok közül. Melocco Miklósnak ebben igazat kellett adnom s mert tudtam, hogy ő maga is készített egy szobortervet Ady Endre síremlékéhez, elmentem hát megnézni azt is. Látni, hogy milyen lehetne Ady méltó sírköve ... Hát igen! Melocco Miklósnak nemcsak a jelenlegi Ady-síremlék jószándékú megszólásában van igaza, de mindenekelőtt abban, hogy gipszbe öntve megmutatja, milyennek képzeli ő a szent helyet jelölő követ. Melocco látomását leírni nehéz. Pedig tiszta és egyértelmű ez a látomás. Fényképezni is nehéz, mert ez az Ady-oltárnak elkeresztelt monumentális szobor-ábránd, ez a rendhagyó katedrális egyelőre olyan szűköcske tárben kapott helyet, hogy annak minden légköbméterét kitölti. A Petőfi Irodalmi Múzeum, az egykori Károlyi-palota egyik tükrös előszobájában álló mű a maga ideiglenességében, olcsó gipsz-mivoltában is rendkívüli erővel képes igazolni alkotójának nemcsak gondolatait, nemcsak művészi képességeit, eredetiségét, de azt is, hogy Ady Endre síremlékének lappangó kérdésében eddig ő mondta ki a legtöbbet. Az egy szál lepedő alatt felravatalozott mezítelen férfitest — Ady Endre teste. Fejénél egyszerű fakereszt, pontosan olyan, mint a magyar parasztok millióié volt az évszázadok során. A kereszt mellett a Willendorfi Vénusz áll. Ady teteme fölött, kitárt karokkal térdepel Latinovits Zoltán életnagyságú, mezítelen testszobra. Ő az, aki az oltáron a misét celebrálja, de nem ám a hamis pátosz, az útszéli ájtatosság hangján, s nem díszes csipkékben, nem arannyal hímzett selymekben, hanem mezítelenül, az ember eredendő, csakis áldozatok árán megtartható mivoltában. Az az előadó, akinek szentségtörő szelleme oly gyakran jár el
