Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hercíková, Iva: Egy szállodai éjszaka (elbeszélés)
Azt sem kellett volna mondania, hogy klassz, legalábbis ebben az összefüggésben nem. — Azt majd akkor mondom meg, ha ünnepelni fogunk — feleltem. Semmi olyasmi nem jutott eszembe, ami a fogadás tárgyát képezhette volna. — Hát akkor én rohanok, pá — csicseregte, és még mielőtt megköszönhettem volna a szívességét, letette a kagylót. Sóhajtva jutott eszembe amaz elvem, hogy senkitől ne kérjek szívességet. Az embernek nem szabad engednie az elveiből. Homályosan elképzeltem mindazon kellemetlenségeket, melyek a telefonoskisasszonnyal való ismeretségemből származhatnak. Aztán végre kitártam az ablakot, majd felhívtam azt a bizonyos ismerősömet, akinek az egész krimiirodalom a kisujjában van. A szám már nem volt foglalt, de ismerősömet roppant mód felingereltem, mert éppen a szerencsétlen Gyilkosságot olvasta, amely nem kíván magyarázatot. Majdnem elárultam, ki a gyilkos, de hirtelen félbeszakított. — Ez vicc akar lenni? — kérdezte mogorván. — Nem, bocsáss meg, egész egyszerűen szent meggyőződésem, hogy ismerem a könyvet. Vagyis hát nem a könyvet, hanem a cselekményt, a legapróbb részletekig, tulajdonképpen szinte biztosra veszem, hogy olvastam... Roppant kínosan dadogtam. — Olvasnod kellett, ha ilyen élénk színekkel ecseteled — szakított félbe ingerülten. — De még azelőtt, érted, hamarabb, még mielőtt megjelent. — Ogy érted, kéziratban? — Ugyan kérlek, hogyan jutottam volna hozzá a kézirathoz? — Azt én is szeretném tudni! Mély lélegzetet vettem. — Kérlek, hozzád akartam fordulni mint krimiszakértőhöz, nincs-e olyan érzésed, hogy ez plágium. Nem olvashatta valahol a szerző a történetet, és most hasznot húz belőle? — Ahá — mondta. A megjegyzés a szakértőről jobb kedvre derítette. — Ez esetben csakis olyasmi lehetne, amit még nem fordítottak le. Senki sem merészelne olyasmit leírni, ami már itt egyszer megjelent. Hanem annak alapján, amennyit elolvastam a könyvből, azaaz érzésem, hogy az a nő ... Számomra egyáltalán nem érdekes elemzésbe bocsátkozott a detektívregény stílusáról és nyelvezetéről. Természetesen sosem igyekeztem ilyesmit eredetiben olvasni, gyatra nyelvtudásom arra is alig bizonyult elegendőnek, hogy a legszükségesebb szak- irodalommal megbirkózzam. Az órámra pillantottam, öt perc múlva háromnegyed. Délután sok volt az időm, most viszont éppen ellenkező a helyzet. Jarmilával úgy egyeztünk meg, ha háromnegyed hétig nem telefonál, elindulok otthonról, megyek hozzá. Még nem borotválkoztam, s lehet, hogy ő most hiába tárcsázza a számomat, talán már dühös is. Jarmila tudta, hogy a telefonom nem ikervonal. — Még ma végigolvasod? — szakítottam félbe a barátomat. - • Holnap felhívnálak. Lehet? — Hívj fel úgy egy óra múlva, akkor pontosan megmondom. Persze, ha még érdekel — szólt megbántódva. — Most elutazom, holnap délelőtt jövök vissza, akkor felhívlak — ígértem, és gyoi san letettem a kagylót. Elő sam vettem a villanyborotvát, megszólalt a telefon. A telefonoskisasszony túlzott készségére gondoltam, de Jarmila hívott. — Bocsáss meg, az előbb le kellett tennem — mondta természetes hangon. — Abban maradunk, amit megbeszéltünk. Jobb már a hangulatod? — Jobb nem is lehetne — nevettem. Rákényszerítettem magam, hogy a krimirejtély megoldását másnapra halasszam, és csodák csodájára eléggé sikerült is. Fájt ugyan a fejem, de talán csak attól a vacak rovarirtótól. Mire a garázshoz értem, kinyitottam az ajtót, bestartoltam a motort, s a megszokott mozdulatokat végeztem, déluáni izgatottságomat már szinte érthetetlennek találtam. És határozottan nevetségesnek. Végtére is racionalisták vagyunk, dorgáltam önmagam, és elindultam a kertváros felé, ahol Jarmila lakott. Egy mellékutcában parkoltam le, kikászálódtam a kocsiból, és lassan elsétáltam a sarokig, onnan láttam, mikor
