Irodalmi Szemle, 1980
1980/1 - Fónod Zoltán: Mit ér az író, ha magyar...
Fonod Zoltán MIT ÉR AZ IRÖ, HA MAGYAR.. Egy kis jóakarattal akár nagyhatalom is lehetnénk az irodalomban. Kevés irodalom dicsekedhet ugyanis olyan eredményekkel és „súlyos“ egyéniségekkel, mint a magyar, a világon betöltött helye, rangja mégsem olyan, mint amilyet elvárnak. Igaz, ma is csaknem tucatnyi olyan kortárs írónk van, akiknek a nemzetközi közegben is elismert nevük, megbecsült helyük van, mégis — úgy érzem: joggal — háborgunk azon, hogy nem ismer benünket eléggé a világ. A nem ismertek között külön hangsúllyal szólhatunk a nemzetiségi irodalmakról, köztük az oly jelentős romániai magyar irodalomról is (mégha legutóbb Sütő András volt is a Herder-díj kitüntetettje). Örülni ennek a helyzetnek nem lehet, úgy vélem azonban, hogy bánkódni sincs okunk. Ha csak azon nem, hogy a nemzetiségi írók sokszor az anyanyelvi közegben is — Méliusz szavaival élve — fantom-írónak számítanak, műveik alacsony példányszáma miatt. Holott, idestova két évtizede összehasonlíthatatlanul megváltozott a magyar szellemi élet érdeklődése a nemzetiségi irodalmak iránt. Kevésbé mondhatjuk ezt el — sajnos — az egy hazában élő népek irodalmi-kulturális közegéről, ahol legfeljebb a „balladai homály“ enyhült kissé irodalmunk körül. Őszintén szólva elszomorító a kép, hisz a szlovák irodalmi élet alig, a cseh pedig (és sajnos ez sem túlzás!) egyáltalán nem ismeri a csehszlovákiai magyar irodalmat. Még az olyan európai rangú életmű, mint Fábryé vagy Forbáthé is jócskán a múltba vész. Igaz, az ő esetükben ez a múlt is csak egy-egy (nem is mindig a legszerencsésebb) válogatást jelentette munkásságukból. Hogy ennek ellenére mégsem kell bánkódnunk, ennek egyetlen magyarázata: irodalmunk egészséges organizmusként fejlődik és veszi az akadályokat. Az említett hiánylista azonban elég magyarázat arra, íróink, kritikusaink miért teszik fel manapság mind gyakrabban a kérdést: ki látott minket? Sőt, a kérdésfeltevésnek olyan eseteivel is találkozunk, amikor a nemzetiségek HÍD-szerepét is megkérdőjelezik, a jobbára egyirányú forgalom miatt... Holott a híd-szerep nemcsak a nemzetiségekre érvényes, hanem a nemzeti kultúra és irodalom népeket közelítő, megismertető funkciójára is. A „dehogy hal meg a gondolat! / míg ember él a nap alatt, / itt mindig híd lesz!“ (Illyés Gyula) felismerését Fábry Zoltán immár két évtizede így tudatosította: „A híd: az ember. A híd: az emberség. Ahol ez nincs, ott árok van: embertelenség, gyűlölet ..Kell-e hát több érv arra, hogy miért védjük a hidakat (a felépülteket és a felépülőket!) az árkokkal és az árokásással szemben?! A hidakat, mint a megértés és közeledés meglevő és potenciális lehetőségeit!... Mit tegyen, mit tehet hát a nemzetiségi író, hogy „betörjön“ az elismerésbe, kivívja otthon és a határokon (az álombelieken is) túl a megbecsülést?; hogy a jóakarat megfonja a hírnév és az elismerés babérkoszorúját? Ügy érezzük: a megismerésre és az elismerésre — minden jogunk megvan. Mégis sokszor még ma is újra kell mondanunk a leckét, az ábécét, hogy: a nemzetiségi irodalmak a maguk kettős kötődésükkel tartozékai mind az egyetemes magyar irodalomnak, mind az illető ország irodalmának, ahol a nemzetiségek élnek s ezek az irodalmak kialakultak. Mert a nemzetiség minden esetben csak társadalmi kategóriaként létezhet. A mi esetünkben ez éppúgy jelenti a csehszlovákiai
