Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - LÁTÓHATÁR - Lenz, Siegfried: Egy éjszaka a szállodában (novella)

A közeli pályaudvaron vonat tolatott. A föld megremegett, s a két férfi ágya is átvette a remegést.

— Talán öngyilkosságot akar elkövetni itt a városban? — kérdezte az idegen.

— Nem — felelte Schwamm —, úgy nézek ki talán?

— Nem tudom, hogy néz ki, sötét van.

Schwamm, hangjában boldog aggodalommal magyarázta:

— Isten ments, nem. Uram (az idegen ugyanis nem mutatkozott be), van egy fiam, egy kis csirkefogó. Miatta utaztam ide.

— Kórházban van?

— Dehogy. Bár kissé sápadt szegény, de különben nagyon egészséges. Elmondanám, miért vagyok itt, önnel egy szobában. Amint mondottam, a fiammal függ össze. Rendkívül érzékeny, akár a mimóza. Tüstént észrevenni, ha csak egy kis árnyék vetődik rá.

— Akkor mégiscsak kórházban van.

— Nem, mondtam már, hogy minden szempontból egészséges. S ez a törékeny lelkű kölyök mégis veszélyben van.

— Miért nem követ el öngyilkosságot? — kérdezte az idegen.

— No hallja, egy ilyen éretlen gyermek, mint ő, s ebben a korban! Miért beszél így? Nem, az én fiam másféle veszélyben van. Minden reggel, amikor iskolába megy — egyébként mindig egyedül jár —, várnia kell egy sorompó előtt, amíg a korai vonat élhalad előtte. Ott áll a kis kópé, és integet hevesen, barátságosan és kétségbeesetten.

— S aztán?

— Azután — folytatta Schwamm — , azután iskolába megy; és amikor hazajön, feldúlt, kábult, néha még bömböl is. Nem képes megírni házifeladatát, nem akar játszani, sem pedig beszélgetni. És ez így megy nap mint nap, már hónapok óta. Teljesen belerokkan szegény.

— És miért viselkedik így?

— Nézze — mondta Schwamm —, a fiú integet, és szomorúan látja, hogy az utasok közül senki sem int neki vissza. Ezt annyira a szívére veszi, hogy mi ketten — a feleségem és én — már nagyon aggódunk miatta. Hiába integet, nem viszonozza senki. Természetesen az utasokat nem lehet kényszeríteni, és mégiscsak abszurd és nevetséges lenne egy erre vonatkozó előírást kiadatni, de...

— És ön, Schwamm úr, úgy akar a fia nyomorúságán enyhíteni, hogy holnap a korai vonatra száll, csakhogy visszaintegethessen neki?

— Igen — mondta Schwamm —, igen.

— Engem nem éredekelnek a gyerekek — szólt az idegen. — Gyűlölöm és kerülöm őket, mert ha úgy vesszük, miattuk veszítettem el a feleségemet. Szülés közben halt meg.

— Sajnálom — felelte Schwamm, és feltámaszkodott az ágyban. Kellemes meleg árasztotta el a testét, s úgy érezte, hogy most már el tudna aludni.

— Kurzbachba utazik, ugye — kérdezte a másik.

— Igen.

— És nem kételkedik a vállalkozásban? Válaszoljon őszintén: nem szégyelli becsapni a fiát? Mert amire ön készül, el kell ismernie, nyilvánvaló rászedés, csalás.

— Felháborító kérem, hogy beszélhet így? — mondta Schwamm.

Visszaesett az ágyára, fejére húzta a takarót, rövid ideig töprengett még, majd elaludt.

Amikor másnap reggel felébredt, megállapította, hogy egyedül van a szobában. Az órájára pillantott és megijedt. A vonat indulásáig mindössze öt perce volt, lehetetlen, hogy elérje.

Délután — nem engedhette meg magának, hogy még egy éjszakára a városban maradjon — leverten és csalódottan utazott haza.

Fia nyitott ajtót, boldogan, magán kívül az örömtől. Rávetette magát apjára, öklével csapkodta a combját, és kiabált:

— Valaki integetett, valaki egész hosszan integetett!

— Mankóval? — kérdezte Schwamm.

— Igen, egy bottal. Végül még a zsebkendőjét is rákötötte, és addig tartotta ki az ablakon, amíg csak láthattam.

Cs. Soós Ilona fordítása