Irodalmi Szemle, 1979
1979/10 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: A segéd — III. (regényrészlet)
Egy darabig együtt dolgoztak, és csak néha ejtettek egy-egy szót. Később Riečan maga csontozta a kolbásznak való húst, mert Volent átment a szomszéd helyiségbe, hogy leszűrje a kiolvadt zsírt négy kék színű zománcos bödönbe, amiben azokban az években a magánháztartásokban is tartották a zsírt, aztán hozzálátott, hogy elkészítse a vacsorát, aminek előre örült a mester is. Volent az ízletesen elkészített harapnivaló- val is meg tudta örvendeztetni az embereket. Mikor Riečan kissé jobban megismerte Lancsaricsot, megértette, miért nem engedhette meg Kohárynak vagy bárki másnak, hogy megrongálja, kivált, hogy elpusztítsa a hentesüzem berendezését. Volent olyan hentes volt, aminő ritkán születik, és a mestersége nélkül egyszerűen nem tudott élni. Idővel Riečan megértette azt is, miért nem hagyhatta el Volent Koháryval ezt a várost. Megfelelt neki Palánk a maga kevertségével és változatosságával: egyszóval az atmoszférájával. Ebben a városban képviselve- ?olt nemcsak a régi monarchia minden nációja, hanem meg lehetett itt találni a Bulgáriából, Németországból, Olaszországból, Törökországból, Oroszországból, Angliából, Franciaországból régebben és újabban bevándoroltak leszármazottait is, de akadt néhány örmény, sőt egy arab is. Magától értetődő, hogy most többségükben szlovákok és csehek, aztán magyarok éltek itt, utánuk a bolgárok, szerbek és horvátok következtek. Ezek voltak a palánkiak, és nemcsak ők keveredtek egymással, hanem a konyháik szintúgy. Lancsarics a palánki konyhát a világon a legjobbnak, magát pedig a palánki konyha legnagyobb szakértőjének tartotta. Kérkedett vele, hogy ismeri Palánk összes szakácsművészeti titkait, sorra vette a város valamennyi konyháját, mert, saját bevallása szerint, születése óta arra vágyott, hogy mindent tudjon az életről, mindenekelőtt a húsról, jól megjegyezte, mi módon készítik el, hogy egyszer majd jobban készíthesse el,, mint az összes többiek. Riečan jó hentes volt. Valóban jó. De nem volt kivételes, mint Lancsarics. Maga Riečan erre csak azután jött rá, hogy több munka akadt a feldolgozóban, és meg kellett rajta osztoznia a segéddel. Addig Volent a húsfeldolgozásban valóban csak segédkezett neki. Ha a mester addig azt hitte, hogy ért a húshoz, jobban, mint sok sziaktársa, készítményei ízletesek, fűszer, miegyebek dolgában pontosan olyanok, hogy mindenkinek a gusztusa szerint valók, akkor jóhiszeműen tévedett. Volt itt valaki nálánál is jobb hentes: Volent, a segédje. Rieöan kénytelen volt elismerni, hogy ebben az emberben benne rejtőzik nemcsak a Balkánnak, hanem ennek a dél-szlovákiai tájnak is egész érzéki világa, a fűszerekhez, vérhez, csontokhoz, húshoz kapcsolódó titokzatos, megmagyarázhatatlan érzék. Ha valaki Paalánkon tájékozott volt a hús százféle ízében,, sóiban, ásványaiban és mindenféle vitaminjaiban, s tudta, hogy ezek közül melyeket kell semlegesíteni, lerontani, ugyanakkor melyeket felszínre hozni, tűzzel, fűszerekkel és különféle adalékanyagokkal feléleszteni, hogy kilépjenek a rostokból, akkor az Lancsarics volt. És a város minden hússzakértője meg is erősítette ezt. A mester és a segéd készítményei közt, amint egyszeriben kiderült, jelentős, mondhatni lényegbeli különbség volt: Riečan mindenekelőtt az embereket nézte, Volent csakis a húst. Riečan húsfeldolgozó módszere jó volt, mint ahogy jó volt a viszonya az összes vevőhöz, és nem tett köztük különbséget. Nyilván mindenhez így viszonyult. A hússal nem bánt pazarlón, de nem is takarékoskodott vele, arra vágyott, hogy kielégítse a vevők minél nagyobb körét, persze jómagát is, mivel pedig mindig és mindenben tartotta magát ahhoz a mércéihez, amelyet az emberek arany középútnak neveznek, a hentesáru készítésekor is inkább megfontoltan bánt a sóval, fűszerrel, a jó és kevésbé értékes hússal. Volent épp ellenkezőleg. Nem ismert el semmiféle megszabott mértéket, mindig csakis a maga ösztönét követte. Csakis abban bízott. Ha úgy hozta a kedve, hogy valamivel pazarlón bánjon, nem habozott, fontosnak tartotta, hogy készítménye a lehető legízleteseibb legyen. Attól a meggyőződéstől indíttatva, hogy tökéletes érzéke van a húshoz, a maga specialitásait igyekezett ráerőszakolni az emberekre. És győzött. Az őslakosok közt már régen. De lassanként megnyerte az új vevőket is. Mind gyakrabban érdeklődtek a segéd készítményei iránt, mindenekelőtt ami az általa készített kolbászféléket illette, a mester készítményed csak azután keltek el. A mester nem tudta, bosszankodjon-e, hiszen az ilyen vitának, hogy két hentes közül
