Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - MŰHELY - Molnár László: Népművészet és visszhangtalanság (glossza)

baszöghöz fényképpel, de a táncolok mögött a zsellzi színpad látható. ... és mindez nem sajtóhiba. Úgy látszik nagy volt a meleg ez idő tájt, és ilyenkor kihagy az emlékezet, ködösek a gondolatok és szabadon szárnyal a fantázia. S bár tényekről is lehet líraian, s mindamellett kritikusan írni (lásd a Nő példáját), de ennyire szabadon azért mégsem. Mert amit fentebb elmondtam, az nemcsak nekem tűnt fel.

Befejezés, amelyben a szerző a sajtóvisszhang fölötti bánatát csöppnyi szarkazmussal vegyíti, mert mást aligha tehet.

Újságíróinkról egy klaszikusnak tekinthető történet jut eszembe, ha jól emlékszem, Párizsból való, s egy fiatal firkász- ról szól, aki színházkritikákat írt, de mivel fiatal volt és életerős, hát nem ment el mindig az előadásra, csak megvette a műsorfüzetet, este pedig beolvasta a titkárnőnek, hogy milyen a darab. Egyszer egy operáról írt, megdicsérte a karmestert, szólt néhány szót a főszereplők képességeiről, megbírált néhány, már mások által is elmarasztalt énekest, majd hozzátette, hogy azért jól érezte magát, ami meig is felelt a valóságnak, mert a telefonkagylót helyére visszatéve, tovább folytatta csevegését soros barátnőjével. A cikk lejött a megszokott oldalon, csakhogy ugyanebben az újságban az állt az első oldalon, hogy az opera épülete a műsor kezdete előtt leégett. Hogy milyen honoráriumot juttattak a szakavatott kritikáért a fiatal, de kissé könnyelmű pennaforgatónak, arról nem szól a történet, de hogy milyet érdemelt, abban — gondolom — eléggé

megegyeznek a vélemények. Ez a történet akkor is hihető, ha éppenséggel kitalálták volna. Különösen azoknak hihető, akik ott voltak például Zselizen és utána olvasták az egyik hazai magyar lapunk beszámolóját. Ami a jövőt illeti, javasolnám a rendező szerveknek, hogy részletesebb ismertetőkkel ellátott műsorfüzeteket adjanak ki, amelyeket időben küldjenek meg szerkesztőségeinknek, hogy újságíróinknak ne kelljen tolonganiuk a közönség közt (járványos betegség idején még a fertőzéstől is megkímélhetnénk őket), ne kelljen kedvezőtlen időjárásban utazniuk (ez meg a benzintakarékosság miatt is jó) stb. A hosszabb átfutási idejű lapok így rögtön, esetleg már néhány nappal a rendezvények előtt színes és élvezetes élménybeszámolókat hozhatnának a helyezések sorrendjével együtt (a zsűri ezt jó szokás szerint már ugyancsak jó előre eldöntheti). A következő években pedig már a szereplőknek sem kellene elutazniuk a rendezvények színhelyére, a közönséget elszórakoztathatják az amúgy is szapora vásári mutatványosok is. Az ezredfordulón pedig már sem az újságíróknak, sem a szereplőknek, sem a közönségnek nem kell majd megjelennie a helyszínen, ami által a rendező szervek is mentesülnének a kiadásoktól meg néhány ember foglalkoztatásától. Az újságíró elhitetné, hogy mi volt, és hogy volt a megnevezett „szereplő” elhinné, hogy jó volt a produkciója, a többi meg lényegtelen, mert az emberek már úgysem olvasnának újságot. Mert a „szemfényvesztő” toliforgatásnak nem lehet más az eredménye. Ennyire pesszimisták lennénk, vagy hivatkozzunk inkább az írástudók felelősségére?!