Irodalmi Szemle, 1979
1979/10 - Németh István: Könyörgés, Hajnalonként (versek)
NÉMETH ISTVÁN Könyörgés Egy este, ha mélyen magamba zuhanok, s lábam, karom független éli életét, öklömnyi csomóra zsugorodott testem őrizze meg a tüzet még, s szaladja körbe a vér, kongjon fülemben a harang, sikoltson a fal, kiáltson a rét! Egy este, ha úgy látszik vége, ha ikrásodik vérem, ha hűlt bokám jeget izzad már, tíz körömmel vájjatok belém, orkánként tépjétek hűlő lombjaim. Egy este, ha szemem fennakad, ha szám üres barlang, tátog csak, ha némán hullanak ki belőle a szavak, markoljatok belém, mert hisz lehet, felállók és járni, szólni fogok még! Hajnalonként stigmatizált testtel ébredünk: a kövek emléke fáj, a harag is fölszaggat. Porladó csontok, szitakötő álom, vágy vágytalan: A tűz már ellobogott, a vér alvad lassan, szomorúfüzek földrehajló haja alatt fogható szigorral önmagunkkal szemben élünk, és a hold, mint malomkő, őrli testünk, a szél korbácsolja a hajunk, várfalak tövében megbújva túléljük talán a holnapot. Hajnalonként
