Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - Keszeli Ferenc: Bolyongó (novella)

kaptak szállást, szegényes, nádfedeles, tiszta parasztházban. A két öreg mesebeli szívélyességgel etette, itatta egykori falujuk akkori kultúrosát, meg a mellészegődött idegent, Dukát Bélát.

Este a kultúrházban népünnepélyt és bált rendeztek a tiszteletükre. Dukát csak ámult, koccintgatott s arra a kérdésre, hogy „hát te kinek a fia vagy” — legalább ötvenszer mondta el, hogy ő nem onnét, hanem amonnét, a szomszéd faluból való s csak véletlenül keveredett a társasághoz.

Kilenc óra körül odaült hozzá egy tagbaszakadt, nagydarab ember. Bemutatkozott, poharát emelte, ittak. Mindenféléről kérdeizgette Dukátot, az meg válaszolt, ahogy tudott. Az ötven év körüli férfin meglátszott: valamit akar Dukáttól, de kerülgeti, nem meri kinyögni. Aztán csak kinyögte. Még a könnye is kicsordult, amikor azt mondta: nekem nem jutott vendég. Kiszagolta ugyanis az öreg, hogy Dukát az egyetlen, aki párban lakik s részéről ez nem igazságos. Csalta, agitálta Dukátot: menjen át hozzájuk, legalább egy órácskára. Sütött, főzött szegény felesége s most ott áll a konyhában, szeme kisírva, és zsörtölődik az érintetlen, terített asztal fölött. Szidja a balek férjét, aki még egy vendéget se tudott fogni. Mérgében most meg a lányát sem engedi át a bálba.

— Itt lakunk, nagyon közel, a harmadik házban. .. Csak egy fél órácskára nézzen már át hozzánk, igazán nem nagy idő.

Dukát ráállt. Miért is ne?! Látszott, boldoggá tette az öreget. Ettek, ittak. Kitűnő bort, fenséges körtepálinkát töltögettek a megrakott asztalnál. A legnagyobb figyelmei viszont a vendéglátók lánya érdemelte ki. Szép volt, Dukát kedvére való, amolyan éppen beérett nő. Dukátnak kevés nője volt addig életében. Érett asszonyokról álmodozott, de a vendéglátók lánya a maga huszonhárom évével, frissen-végzett egyetemista létére is felülmúlta Dukát Béla álmait. Ráadásul kacér volt, világi, pesti nő. Mert hogy Pesten végzett a nyáron ... Máriának hívták.

Dukát Béla gyorsan berúgott. Aztán ágyba rakták, különszobába fektették és elaludt.

Már derengett a hajnal, amikor Dukát Béla arra eszmélt, hogy Mária az ágyában fekszik. Mária meztelen, és szenvedélyesen csókolóznak. Dukát Béla eszméletlenül boldog volt és eszméletlenül rettegett. Mária vakmerősége, szenvedélye elbűvölte és megriasztotta. Mi lesz, ha rajtakapják őket. Megöli, szétszedi az apja mindkettőjüket.

Elaludtak s már sütött a nap, amikor Mária anyja rájuk nyitotta az ajtót.

Dukát csak attól a félelmetes pillanattól kezdve emlékezik, hogy az asszony üvöltözve, sikoltozva, haját tépve szaladgál a szobában, aztán nekik esik, üti őket, tépi a lánya haját.

Aztán hogy az öreg leemeli az ágyról a feleségét, talpraállítja, és rettenetesen arcul- üti. Az asszony üvöltve rohan az udvarra, az öreg meg utána. A küszöbről visszaszól:

— Ne szarjatok be, gyerekeim.

Dukát halálsápadt, Mária prüszkölő nevetésbe kezd. Aztán az ablakon keresztül nézik, ahogy az öreg a feleségét hajszolja az udvaron. Az asszony azt üvöltözi, hogy a kútba ugrik. Mária felöltözik, kimegy a szobából. Dukát gyorsan magára kapkodja a ruháit s az utcára néző ablakon át elmenekül. Autóstoppal jut el Mohácsig, ott vonatra ül.

Dukát Béla tizenöt évvel később a mohácsi csatahelyen álló barakkban a lehető legpontosabb részletességgel próbálta visszapergetni azt az eseményt. Annak tisztázását, hogy miért akar valójában visszatérni a hajdani tett színhelyére, egyelőre elodázta. Majd kiderül, gondolta magában. Felállt, kiment és megkereste az éjjeliőrt, hogy megkérdezze tőle, merre van az a falu, s hogy létezik-e egyáltalán.

— Létezik, persze hogy létezik. De egy megyével odább, Tolnában.

Aztán az öreg csontcsősz egy hadtörténész ismereteivel adta elő Dukát Bélának a négyszázötven évvel ezelőtt lezajlott csata részleteit. Dukát nem tudott odafigyelni. Azon töprengett, most induljon-e abba a faluba vagy csak másnap reggel.